A művész, aki nem tud festeni

A civilizációt kényszerek hozták létre, és kényszerek is tartják egyben. Mindez a természetes embertől idegen, számára fájdalmat, szenvedést okoz. Ennek a helyzetnek a gyötrelmét én nagyon erősen élem meg, s csak akkor tudok szabadulni, ha alkotok, ha a kényszerekre épülő, nem embernek való világ okozta elementáris érzelmeket a lehető legpontosabban megfestem – vallja Sándorfi István világhírű, magyar származású, Párizsban élő festőművész, akinek elképesztően szuggesztív, hiperrealista művei június közepéig láthatók a debreceni Modemben.

2007. 05. 08. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Önt a három legismertebb ma élő magyar festőművész között tartja számon a nemzetközi közvélemény, ugyanakkor munkásságát itthon sokkal kevesebben ismerik, mint ahogy a világhíréből kiindulva feltételezhető volna. Mi lehet ennek az oka?
– Nem tudom, de nem is tartom fontosnak. Inkább az a lényeg, hogy bár nem gondolom, hogy az ember egy nemzet által meghatározható lenne, mégis inkább érzem magam magyarnak, mint franciának. Leginkább azért, mert a Magyarországon élő emberekben sokkal több érzelmet fedezek fel, sokkal több őszinte, érzelmi indíttatású cselekvéssel találkozom, mint Franciaországban. Párizsban élek, Párizs mindig is fontos volt nekem a nyüzsgés miatt, mégis haza szeretnék jönni jövőre. Haza kell jönnöm, itt kell élnem. Furcsa, hogy a nagyobbik lányom, aki egy szót sem beszél magyarul, hasonlóan érez, imádja a magyarokat, és ő is itthon akar élni.
– Visszatérve a világban leginkább ismert magyar származású festőkhöz, a legjobb nevűek közül több is Párizsban él. Velük tartja a kapcsolatot?
– Ha nem festek, nem vagyok festő. Úgy élek, mint bárki más, és nem vágyom különösebben festők társaságára. Mint ahogy arra sem, hogy kiállításokra járjak, tévét nézzek vagy olvassak. Hiszem, hogy tudom az igazságot a világról, és nem az a dolgom, hogy ami a fejemben-lelkemben van, azt összezavarjam a mások által leírt magyarázatokkal. Sokkal inkább az, hogy ami a gondolataimban, érzéseimben létezik, azt kifejezzem, megfessem, a lehető legpontosabban ábrázoljam.
– Míves hozzáértéssel elkészített albuma dedikálásakor a minap Debrecenben azt mondta, nem szereti a képeit. Hogyan kell ezt érteni?
– Persze hogy nem szeretem. Az ember a kezét, a lábát, a hasát sem szereti, egyszerűen hozzá tartoznak. Hozzám tartozik az a szükséglet is, hogy alkossak, azt pedig, ami ebből megvalósul, nem tőlem független valóságként, hanem saját részemként élem meg.
– Az ön képei hátborzongatóan pontos „másai” választott modelljeinek, legyenek azok emberek, tárgyak, halak vagy belső szervek. Ennyiben mindenképpen realisták. Ugyanakkor a festmények kompozíciója, színvilága, a belőlük sugárzó életélmény egy, a külvilágtól szinte teljesen független szürreális belső valóság kifejezéseként értelmezhető. Miből adódik ez a furcsa ellentét?
– A szemhéjon lévő milliméternyi erecskéket, a hajszálakat, inakat, izmokat és ráncokat teljesen realisztikusan megjelenítő ábrázolásmód egyszerűen csak játék, aminek segítségével érzéseket – mindig ugyanazokat az érzéseket – próbálok kifejezni. Érzéseket, amik elementáris erővel vannak bennem jelen, s amelyekben gondolataim gyökereznek. A gondolkodás ugyanis számomra nagyon fontos, fontosabb, mint a festés. Sokszor elmeséltem, hogy nyolcéves koromban Budapesten, a magyar forradalom alatt kezdtem el festeni. Nem a tehetség vitt rá – szerintem én nem vagyok tehetséges –, hanem a fejemben fészkelő gondolat, a drasztikus élmények által kiváltott érzések, a tiltakozás mindazzal szemben, amit a világra éppen hogy rácsodálkozó kisgyermekként megéltem. Akkor tapasztaltam meg ugyanis először, hogy az emberi társadalom – a civilizáció – kényszerítésre épül, kényszerítés hozta létre, és az is tartja össze. Az ember természetes létezésmódja azonban nem a kényszer, hanem a kedve szerint való cselekvés – vagy éppen nem cselekvés. A kedvet ugyanis mindig belső szükségletek, nem pedig kényszerek irányítják, azt kell tehát követni. Mivel a világban ez nem lehetséges, természete szerint való életben gátolt furcsán, kényelmetlenül érzi magát, szenved. Ez az összefüggés az, aminek hogyanjairól és mikéntjeiről éjszakánként gondolkodom, s ez az, amiből csak úgy, magamnak összeírtam vagy nyolcezer oldalt, ez az, amit képeimmel láthatóvá kívánok tenni.
– Egy időben szinte kizárólag saját magát használta modellként. Miért?
– Mert kényelmes. Lefotózom magam, utána egy vászonra kivetítem a képet, s ez után a diakép után dolgozom. Nem kell senkit arra kényszerítenem, hogy hozzám alkalmazkodjon, s a modell mozdulatlanul tűri, hogy tegyek vele, amit akarok. És persze azok az érzések, amiket a képeimen ki akarok fejezni, e „modellben” nagy mennyiségben fellelhetők.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.