Sokszor kerestem formáját a szónak, / mi előtt, ha törnek is, meghajolnak – olvashatjuk az Ars poetica helyett című Szentmártoni János-költeményben. Hol tart ön a forma keresésében?
– Amikor az ember elkezd írni, korántsem gondol effajta magasztos célokra. Főként, ha mint én, gyermekkorában és ösztönösen veti az első sorokat ama misztikus üres papírra. Az írásnak számomra életmentő funkciója is volt, szellemi értelemben. Nemcsak a sorokért küzdöttem meg eddig, mint ahogy minden alkotó ezt teszi élete végéig, hanem önvizsgálati terepnek is tekintettem az írást, amely egyrészt a múlt föltérképezésében, másrészt saját hibáim kifürkészésében segített. Én a lelkiismeret megtisztítására s ezáltal valódi lényegem megismerésére használom az alkotást. Az Itt a papíron című könyvem lelki kihívást tartalmaz, a magánember buktatóit próbálja értelmezni, ugyanakkor magyarázatot és értelmet is keres múltbeli, jelenbeli történéseknek. Szeretnék valamit megfogalmazni önmagamon túl a világ szellemi, lelki, anyagi jelenségeiről. És hogy miért éri meg egyáltalán élni és kockáztatni ezen a világon. Reményeim szerint olyanfajta lírát alakítottam ki, amelyet kedvelnek az emberek.
– Örök probléma, hogy a színvonalas irodalom sem hagyhatja figyelmen kívül az olvasót. Ön mit gondol erről?
– Az én, kilencvenes évek elején induló nemzedékem nem teremt mesterségesen éles esztétikai határokat, kibékíthetetlenül nem válik szét a puszta esztétizálás és a társadalmi gondok föltárása. Hogy én magam hova tartozom, nem tudom pontosan. Meglehet, soha nem éreztem indíttatást közösségi költészet művelésére, mert a költészet nálam ma is elsősorban önterápia, mégis verseimben a közösségi élmény is erőteljesen jelen van kezdetektől fogva.
– Ön a nemzedékén belül is kivételesen sikeresnek tűnik. Ám az irodalmi siker ma egyáltalán nem hat vissza az ember társadalmi helyzetére. Hogyan befolyásolja e tény az ön közérzetét?
– Olyannyira így van ez, hogy én például főállású irodalmár létemre szakácstanfolyamra járok. Mindenkinek jobb, ha menekülési útvonalakat is talál, bármekkora is az elhivatottság benne, kiváltképpen, ha boldog, családos ember, mint jómagam, tele felelősséggel és kötelezettséggel. Nemrégen döbbentem rá erre a szükségszerűségre, túl azon, hogy kis szellemi vérfrissülésre vágyom. Valóban nagyon fiatalon jutottam az első kötethez és az első rangos díjhoz – mindkettőt a Stádium Kiadónak, a kiváló költő, Kárpáti Kamil műhelyének köszönhetem, ő fedezett föl sok fiatal mellett engem is, és sok mindenkinek biztosít megjelenési lehetőséget azóta is. Szerencsés vagyok, hogy korán szembesültem a költői mesterség szépségeivel. De az árnyoldalaival is: túl gyorsan kerültem bele a mókuskerékbe, amelyben íróként, szerkesztőként egzisztálni kínkeserves dolog, és napról napra nehezebb lesz. Az utóbbi években egyre kevesebb támogatást és figyelmet kap az irodalom, amelyre rendkívül sötét korszak köszöntött. Ebben nemcsak a mindenkori hatalom a hibás, hanem a nagy kereskedelmi médiumok és a piacot külföldi vagy épp álnyugati ponyvával elárasztó kiadók is, tisztelet a kivételeknek. Ha többet foglalkoznának az irodalommal, a kultúrával, az emberek hajlandók lennének viszszahajolni a művészetek forrásaihoz. A hatalom pedig arra kényszerülne, hogy hatékonyabban támogassa a kiadást. Ma arról álmodni sem lehet, hogy egy sikeres könyv honoráriumának köszönhetően valaki elvonul, és megír egy újabbat, mert tiszteletdíj vagy nincs vagy csak jelképes. Ezt csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak.
– Istennek hála, ön mégis alkot. És új kötete is készül.
– Magam is csodálkozom néha, hogy a mindennapi robot mellett meg tudtam írni öt, a kis híján elkészült új munkámmal együtt hat könyvet. Ha kapunk rá támogatást, karácsonykor jelenik meg Ripolus című kötetem a Parnasszus Kiadónál. A könyv központi alakja egy hajléktalan szendvicsember, alakját Gerd Hoffmann Brueghel-látomása nyomán megszületett, Vak vezet világtalant című, 1989-es kisregénye ihlette. Csak az én könyvemben nem vakok, hanem az utcán kallódó szerencsétlen sorsú emberek kelnek életre.
origo.hu
Droggal fizetett a bátorterenyei család a munkásoknak
