Lelkes Lajos, a Mezőgazda Kiadó igazgatója, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők vezetőségi tagja elmondta: ekkora közönnyel, amit a jelenlegi kormányzat tanúsít akár a könyvkiadás, akár a mezőgazdaság iránt, eddigi életében soha nem találkozott. Manherz Károly államtitkár egy tavalyi, őszi megbeszélésen megígérte, hogy mindent megtesz a könyvkiadás finanszírozásáért, s hogy megkönynyíti a több lábon álló támogatási rendszer kialakítását is, de azóta a hangját sem hallották. Új jelenség szerinte az is, hogy az oktatási és a kulturális tárca szakemberei félelmetes tájékozatlanságot mutatnak a saját területükön. Almási Éva, az Enciklopédia Kiadó vezetője hozzátette: a könyv két éltetője az eladás és a kiadás. Először a terjesztés, majd az utóbbi években a kiadás ment gallyra.
Gellériné Lázár Márta, a Napvilág Kiadó főszerkesztője a felsőoktatási könyvpályázat elmaradását, (eltörlését?) olyan súlyos és elemi hibának tartja a kormányzat részéről, hogy abban reménykedik: tévedés történt. Ahogy az is elképesztő, hogy az állam tökéletesen magára hagyta a felsőoktatást, a hozzá kapcsolódó tankönyv-, szakköny-, tudományos folyóirat- és könyvkultúrával egyetemben. A tudományos könyvkiadásnak nem feladata, hogy profitot termeljen, missziója a jövő nemzedékeinek nevelése, ezért nem lehet kiszolgáltatni a piac törvényeinek.
A konferencián vissza-visszatérő motívum volt annak a szélsőségesen baloldali–liberális nézetnek a taglalása, amely szerint immár az Európai Unióban vagyunk, így fölösleges a magyar, sőt talán az idegen nyelvű könyvkiadás is. Előbb-utóbb minden fiatal megtanul angolul, az internet használata is az általános műveltség szerves részévé válik, minek hát a könyv? Erről az álláspontról a konferencia résztvevői elítélően nyilatkoznak. A magyar olvasáskultúrát eddig is a könyv éltette, az irodalom a nyelv megőrzésének legtartósabb eszköze. Az írott nyelv elsorvadása visszahat a beszélt nyelvre, amelynek beláthatatlan rövid és hosszú távú következményei lehetnek. Tragikus lenne, ha a herderi jóslat a magyarság eltűnéséről, beolvadásáról, a magyar nyelv, irodalom, a magyar kultúra elsorvadásáról éppen a XXI. században, a diktatúra és az idegen elnyomás után valósulna meg.
Már most érezhető két, egymásnak látszólag ellentmondó tény negatív hatása. A rendszerváltozás után ugrásszerűen megnőtt a kiadott művek száma, ám fokozatosan csökkent az egyes kötetek példányszáma. Az utóbbi években mindez abszurddá fokozódott, kiváltképpen a szakkönyveknél és a tankönyveknél. Az állam kiszolgáltatta a könyvkiadást a piac törvényeinek, ami olyasfajta, már-már esztelen takarékosságra készteti a kiadókat, ami visszahat a minőségre. Jó, hogy 1990 után megszűnt a cenzorátus intézménye, ám az, hogy a minőségi ellenőrzés minden módja elsorvadt, s hogy az olvasószerkesztői feladatok a szerzőre hárulnak, szörnyű hibákat eredményez egyébként igényes könyvekben is. A honoráriumok csökkenése, esetleges elmaradása különös, nem éppen követendő magatartást eredményez egyre több szerzőnél. Már-már bevett gyakorlattá lett, hogy jó nevű, tekintélyes szakírók újraközlésre leadják a szaklapoknak nagyobb folyóiratokban, országos lapokban már megjelent munkáikat, ami enyhén szólva igénytelenségre vall.
Az eszmecserére valamiféle parttalan apátia nyomta rá a bélyegét. Többen kimondták: kár annyit beszélnünk, ha úgysincs foganatja.
origo.hu
Egyértelműen vezet a Fidesz a többi párt előtt
