Azonosítható-e önnel a könyv főszereplője?
– Szerepjátékok sora ez a könyv: hősnőm hol ilyen, hol olyan női szerepekbe bújik, hol ilyen, hol olyan lovagokkal találkozik, százötvenhárom fejezetben százötvenhárom lovaggal. Ezeknek a képzeletbeli találkozásoknak a lenyomata a Lovagkór. Központi hősnője nem azonos velem. Tükörnő, aki minden mozdulatával érzelmeket vált ki. Bármilyen ruhába belebújik: mindenféle helyzetet megkísérel feldolgozni, amely férfi és nő között megtörténhet. Néha mulatságosan, néha ironikusan vagy éppen meghatóan. Ez a nő filozofál, az élet értelméről meditálgat és közben nevet – vagy nevettet. Máskor meg dühöng, szomorkodik, lelkesedik, felajzódik ezeken a kisszerű vagy nagyszerű, jellemhibás vagy éppen túlontúl tökéletesnek gondolt mai lovagokon. Könyörtelenül játszik igenekkel és nemekkel. A képzelet játékát segítik Jankovics Marcell csodálatos illusztrációi.
– Mintha ugyanolyan szigorú tükröt tartana a nők elé is, mint a férfiak elé.
– Akár az is lehetne a könyv két címe: a lovagok, akik kóros állapotban vannak. A másik: a nő, aki lovagkórban szenved, egyrészt valódi lovagokra vágyik, másrészt el szeretné játszani nőként a lovagszerepet. Az olvasónak kell eldönteni, melyik az igazi. De én úgy gondolom, félreértés azt hinni, hogy akár én, akár a hősnőm mindenáron be akar olvasni a világnak. A Lovagkór nagyon is megengedő, szeretetteljesen ironikus könyv. No persze, csak azt írhatom meg, amit látok, és én azt látom magam körül, hogy ziláltak az emberi kapcsolatok, és labilis az értékrend a világban. Első körben megpróbálom e könyv révén tisztázni a saját szerepemet e világban, kitalálni önmagamat és az utat, amelyen haladni akarok.
– A mű olyan, mint egy kaleidoszkóp. Színes ábrák sora, amelyek az alapszínekből a végtelenségig variálhatók.
– Találó a kép. Valóban, magamhoz vettem egy kaleidoszkópot, elkezdtem forgatni az üvegcserepekkel teli hengert, és mindig kijött egy-egy újabb és újabb matematikai alakzat, pontosan százötvenhárom fejezet. Azért éppen százötvenhárom, mert az egy meg öt meg három az éppen kilenc, s az előző mesekönyvemnek a kilenc a központi száma. Ez csak játék, de annyi racionális alapja mégis van, hogy ki kellett találni egy határt, hiszen a kaleidoszkóp a végtelenségig folytatható, de ahogy Michael Ende világhírű meseregénye is példázza, a Végtelen történetnek is véget vetnek a könyvbeli terjedelmi határok.
– Hagyományos vagy posztmodern a Lovagkór?
– Ezt döntse el az olvasó, én csak azt szerettem volna elmesélni: az ember egyszerre normális és tudathasadásos, kaméleonszerű és következetes lény, azaz nagyon különböző anyagokból van gyúrva. Azon egy percig sem gondolkodtam, hogy modern vagy konzervatív munka keletkezik belőle. Az előbb védtem magam, hogy a Lovagkór szeretetteljes, ironikus, pedig lehet, hogy nagyon is aljas. Mert hősnőm leleplezi a férfiakat, akik hiába titkolnák, világképük a nő körül forog. S azért is gonoszkodás, mert kibeszéli: a nő érdeklődésének középpontjában a férfi áll. Művemben neme van a tárgyaknak, a számomra nagyon fontos dolgok hímneműek, többek között a templomot és Magyarországot is férfiként írom le. Befejezésként idézem, mit is gondolok a magyar zászlóról, a kis és a nagy hazáról, Magyarországról és kedvenc helyemről, Zebegényről, hogy adjak némi erkölcsi támpontot is értékválságos világunkban: „Mégis, a büszkeségét, azt szeretem a legjobban. A végvári vitézit, a köveket a lábam alatt meg a hetedik strófát Tinóditól, azt különösen. Tudom az utcák nevét (milyen jó, hogy nálunk nem számozottak még) és örülök, hogy nem sikerült a főterét végképp tönkretenni. Ő a minden, a trikolór. Már akinek ez mond még valamit.”
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
