Vaszary János Zörgetik az ajtót című regénye megtörtént eseményeket rögzít. A népszerű házaspár 1944 karácsonyán már-már úgy dönt, hogy ők nem hagyják el – nem hagyhatják el – hazájukat. Ám az egyre ijesztőbb hírek a szovjet megszállók brutalitásáról, megerőszakolt nőkről, internálásokról, kivégzésekről elgondolkodtatják, elbizonytalanítják mindkettejüket. Egy végzetszerű baráti telefonhívás dönti el a dilemmát, amely arra figyelmezteti őket: köztudomású jobboldali elkötelezettségük miatt a szovjet megszállás elkerülhetetlen megvalósulása után, előbb-utóbb komoly bajba, akár közvetlen életveszélybe is kerülhetnek. A szovjet gyűrű hamarosan bezárul a főváros körül. Útnak indulnak, ám az autójuk lefullad, úgy tűnik, elkéstek.
Ekkor kezdődik az a másfél esztendős kálvária, amelyet Vaszary János lélegzetelállító feszültséggel telítve ír le. Letartóztatások, szökések, váratlanul jött, szerencsés fordulatok, majd újabb őrizetbe vételek után kellett ráébredniük: az oroszokról szóló híresztelések megfelelnek a valóságnak. Kivégzett magyar kiskatonák, feleségük, lányuk erényét védelmezni próbáló, a rekvirálásokat és a zabrálásokat megakadályozni akaró civilek holttestei, internálások és eltűnt emberek sorsa jelezte, hogy Magyarország történelmének egyik legsötétebb korszaka következik. Viszonylag humánusabb „ruszkik” ugyan elengedik őket az ideiglenes fogságból, mert hallották, hogy ismert emberekről, művészekről van szó. Menlevelet soha nem kapnak, így újra elfogják, igazoltatják, faggatják őket. Ezért nyilvánvaló számunkra, hogy el kell hagyniuk a szovjet zónát, mert előbb-utóbb szükségképpen összefutnak olyan orosz katonákkal vagy magyar szocialistákkal, akik nem ismernek kíméletet.
A házaspár bujkálva, rokonok, ismerősök, rajongók, jóindulatú emberek által segítve, olykor leendő muszkavezetők és besúgók áldatlan tevékenységétől is akadályoztatva, kalandos körülmények között, máskor szinte méterről méterre „araszolva”, fokozatosan közelíti meg az osztrák határt, s csodával határos módon átjutnak Burgenlandba. Ám viszontagságaik csak akkor érnek igazából véget, amikor a másfél éves bujdosástól elgyötörten elhagyják Ausztria szovjetektől megszállt zónáját is 1946 júniusában.
A naplóregény Muráti Lili és az író, Vaszary János számára megnyugtató, az itthon maradottak szemszögéből viszont tragikus utolsó képei híven megmutatják a különbséget a szovjet és az angolszász megszállási övezet között. Egy évvel a világégés borzalmai után a nyugati zónában a rombolásoknak már nyoma sincs, őket, mezítlábas, rongyos menekülőket szánalommal vegyes viszolygással figyeli mindenki, mintha a holdból pottyantak volna közéjük. Vaszary János ekkor határozta el, hogy papírra veti a másfél éves odisszeát. A világ elé próbálja tárni, mit jelent a csengőfrász kifejezés. S regényét elolvasva, talán megértik a jóléthez szokott emberek azt is, milyen az a világ, ahol az embert halálfélelem tölti el, ha „zörgetik az ajtót”.
(Vaszary János: Zörgetik az ajtót. Naplójegyzetek 1944 karácsonyától 1946 júniusáig a megszállt Magyarországon. Szabad Tér Kft., 2007, ármegjelölés nélkül.)
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
