Szalay Károly saját, Manci nevű, fajtatiszta, kávébarna kutyájának egyéniségébe bújva örökítette meg szűkebb-tágabb családi környezetének hétköznapjait. Kiváló íróhoz illően a lehető legnehezebb megoldást választotta. Betartotta az állatregény aranyszabályát, soha nem lépi túl regényében azt a gondolatkört és azt a tárgyi világot sem, amely egy tudattal megáldott kutyától feltételezhető. És pontosan úgy rajzolja meg önmagát, feleségét, fiát és annak családi körét, amilyennek az ember egy természeti lény szemszögéből megmutatkozhat. Kegyetlenül bíráló szeretettel. A tacskó feltételezhető szókincsével járja körül saját regénybeli alakmását, az intellektuális írót – szakálla miatt Pamacsnak becézi –, aki a kezdet kezdetén szükségképpen idegenkedik az új kis jövevénytől. Amiképp minden humanista alkotó ember a valóságban is viselkedik, aki szeretne hallgatni a saját vajszívére, ám – családapaként és élősdi, tarhás író és nem író barát kiszolgáltatottjaként – milliószor tapasztalta már, milyen az, ha a külvilág az íróember alkotói magánya ellen követ el megannyi merényletet. A kiskutya szemével látjuk a bölcs és gyönyörű arát, Illatoskát, aki mindig tudja, mikor háborog okkal és mikor oktalanul a férj, aki egyben befutott, sokaktól irigyelt író is. Szalay Károly a józan kutyaész döbbenetével láttatja a „szép új világ” tipikus alakjait. A mindenáron boldogulni vágyó vállalkozót, aki eközben a boldogságát veszíti el, a hamis és a valódi állatbarátot, a veszekedős, az irgalmas szomszédot, a csupa szív Balaton-melléki szomszédot és a hajléktalant. És a megannyi kutyacimborát, a bölcs macska lakótársat, Cömit, aki Manci halála után megírja rekviemjét.
A teljességet magába foglaló panorámában, az egyre elviselhetetlenebb nagyvárosi és a még elviselhetetlenebb külföldi, valamint a csodálatos, természet közeli vidéki (balatoni) életforma hiteles és plasztikus megjelenítésében rejtőzik a mindennek különös, filozofikus mély-filozófiai töltetet adó vezérfonal. Szalay Károly a korosodó, betegségét legyőző író. Pamacs és a világból kivénülve elhunyt Manci kutya és egy zárófejezet erejéig Cömi cica emlékirataiban elmondja nekünk, hogy a világ bármennyire is gonosz, alapjában véve mégis csodálatos. Azt üzeni nekünk Manci, a boldog életű és a kutyatúlvilágra érdemes törpetacskó, hogy az élet, bármennyire is nehéz pillanatokkal, válaszutakkal, sorsfordító dilemmákkal terhes, tele van hétköznapi csodákkal. Ha Manci olvasna verseket, Adyt idézné: „Hős harc az élet és megélni szép”, csak igaz kutya és igaz ember kell hozzá, aki siránkozás, ugatás és nyávogás helyett a mindennek értelmet adó pillanatokat keresi. És ha jól keresi, előbb-utóbb meg is találja.
(Szalay Károly: Kutyaregény – Egy boldog életű törpetacskó emlékiratai. Regény, Kairosz Kiadó.)
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
