Európai kultúrcsoda

Bán Ferenc a politikai játszmák tehetetlen sakkfigurájaként került a nagyközönség látókörébe, holott nemzetközi hírű építészeink közé tartozva meggyőző életművének kellett volna kivívnia a közfigyelmet. A Nemzeti Színház körüli, kevéssé szakmai csatározásokba nemcsak ő, az architektúra bús képű lovagja, hanem még a rabelais-i életörömöt sugárzó Vadász György is kis híján beleroppant. Ama kormányzatnak máig joggal rónak fel elvszerűtlen és következetlen eljárást, de azt nemigen emlegetik, hogy ugyanaz a kormányzat a pályázatnyertes, majd hoppon maradt Bánt busás bánatpénzzel engesztelte ki. Ez ugyan csekély vigasz, de ha azt vesszük, hogy az ezredfordulón ebből épült fel a tokaji születésű építész „krumpliháznak” is nevezett nyaralója, az európai építészeti folyóiratok egyik kedvence, akkor a magyar kultúra nem is járt olyan rosszul.
Bán Ferenc persze már sokkal azelőtt letette névjegyét a nyíregyházi konzolos művelődési központtal, amely a Plesz Antal-féle fészekalja (ahová Bodonyi Csaba és Ferencz István is tartozik) első szakmai áttörése volt. Bánt a japán metabolistákkal hozták össze, de talán csak azért, mert még nem volt forgalomban a posztmodern fogalma. Mindezt letisztult strukturalizmussal öntötte nyakon, így lett Kelet-Magyarország emblematikus építésze, aki – a Nemzeti balsikerű kalandjától eltekintve – nem is igen próbálkozott a számára kusza fővárossal. Megépült házai többnyire Nyíregyházán és környékén vannak: üdülő, szakszervezeti székház, színészház és a borbányai templom a szabolcsi megyeszékhelyen, uszoda Záhonyban, városháza és színház Mátészalkán. Legutóbb körerődszerű debreceni kollégiuma formálta át az egyetemi campusról alkotott képzeteinket, a legújabb alkotás, a nyírbátori kultúrközpont pedig alighanem az életmű egyik csúcspontja.
Ha a látogató körbekocsikázik a nyírbátori körforgalomban, a valahai piactéren, amelynek közepén most park kínálja magát, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy még egy kört menjen a kisváros centrumában. Ennek oka kétségkívül a Bán-féle alkotás, amely egyszerre simul bele az eklektikus mezővárosi térfalba, s rí ki ugyanakkor belőle. Nagy, négyszintes beruházásról van szó, egy- és egynegyedmilliárdos költséggel – ilyen azonban viszonylag sok van az országban. A Bán-féle homlokzat nyújtott trapéz formájú kapuhomlokzata viszont azonnal rabul ejti a szemlélőt. Voltaképpen foghíjbeépítésről van szó, de olyanról, amely egyszerre tiszteli és teszi idézőjelbe a hagyományos kontextust. A kapuzat a külső világ (a város) és a belső világ (a fesztiváltér) metszéspontjában áll, s egyben a színházportál szerepét is betölti. Ez az egybenyitás egy monumentális üvegportállal és egy merész, meredek, monolit lépcsősorral van lehatárolva. Oldalt a szomszédos tűzfalakat pilonok rejtik, az oldalhomlokzatra csúfondáros korgesztusként fémdoboz van applikálva – ami azért rendelkezik funkcióval: próbateremnek használják. A hall mintha maga is szobrászati alkotás lenne. A „ház a házban” megoldás Makovecz Imre lendvai kultúrházát idézi – de micsoda különbség! A díszkilátóteraszhoz üveglift is visz, a belső lépcsőház inkább lépcsőtorony, az előcsarnok pedig összenyitható a nézőtérrel. A variábilis színpadtér megoldása mintha kései kárpótlás volna a meghiúsult Nemzetiért: a nézőtér meredek, a székek egy része eltávolítható, a terem befogadóképessége kétszáztól hatszáz főig változtatható a süllyesztéses technika segítségével.
Immár valóban csak az épülethez méltó színházi előadások hiányoznak.
(Bán Ferenc: Kulturális központ, Nyírbátor, 2006)