Elkötelezettségek, szorongások költője

Valóság és képzelet, realizmus és szürrealizmus határán egyensúlyozik Nagy Gábor Álmatlanok és álmodozók című kisregénye, amelyért az 1972-ben született költő, irodalomtörténész az idei ünnepi könyvhéten, a Magyar Napló-hajó fedélzetén vette át az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös regénypályázatának III. díját. Még meg sem száradt a tinta a zsűri szerint kiemelkedően színvonalas pályázaton elnyert oklevélen, Nagy Gábor újabb rangos díjat vehetett át, mégpedig a Tokaji Írótábor nagydíját.

Regénye magyarországi kisvárosban, még pontosabban egy vidéki városka lidérces álombeli alakmásában játszódik, amelynek lakói képtelenek aludni. Apokaliptikus látomásnak, vagy nagyon is mai szenvedéstörténetnek szánta művét?
– Arra voltam kíváncsi, miképp ragadható meg epikus fikcióban az a tapasztalat – sokunk tapasztalata –, hogy a szabad demokráciában tovább él a hatalomnak az a démoni természete, amit sokáig a diktatúrák sajátjának hittünk. A kiismerhetetlen és kikerülhetetlen gépezet, amely emberi egzisztenciákat roppant meg. Hogy álmatlanság és álmodozás az időkben összeér: legyen az oka bűntudat vagy menekülésvágy, fakadjon aljasságból vagy kiszolgáltatottságból, egyként a kibillent lélek és a sarkaiból kifordított valóság tünete.
– Nincs különbség „valóság” és fikció között?
– Inkább úgy mondanám: nincs különbség fikció és fikció, avagy valóság és valóság között. A rejtélyes kéziratbeli történet a hetvenes évek végén játszódik, s ezt olvasva a mai főhősnek arra kell rádöbbennie, hogy nem kevésbé kiszolgáltatott, mint a kézirat szereplői. Azok a rendszer embertelenségének áldozatai, ő meg a „szabadságé”; annak, hogy szabadon merészelt gondolkodni művészetről és történelemről: turulszobrot készített, nagy magyar történelmi figurákat mintázott meg. A retorziók arra késztetik, hogy visszatekintsen élete eseményeire; így egyszerre utazik viszsza a kézirat kádárkori idejébe és saját emlékezetének mélyére…
– Az ön életművében a szorongással, a kafkai lidércekkel megfér a szülőföld, a haza iránti hűség, elkötelezettség. Ezért kapta a Tokaji Írótábor nagydíját is?
– Vasy Géza tanár úr laudációja utalt ezekre, de nyilván a kurátorok tudnák pontosan megmondani, miért szavaztak rám. A sokműfajúság – ami szintén szerepelt a méltatásban – teher, de fényűzés is: mást valósíthatok meg költőként, mint irodalomtörténészként, kritikusként. Leginkább verset szeretek írni, s mostanság az megy a legnehezebben… Egyébként, ha arra gondolok, hogy utoljára 2003-ban jelent meg könyvem – a harmadik verseskötetem Átok, balzsam címmel és Az olvasás tétje című tanulmány- és kritikagyűjtemény –, akkor még mentegetőznöm is kellene. Csakhogy én azóta folyamatosan írok, publikálok, akár négy könyvem jelenhetne meg azonnal, ha sikerülne támogatást szerezni. De egyre fogyatkozik a remény, a megszűnő pályázatokkal és elvont forrásokkal egyenes arányban. A szép- és szakirodalom nem áru, állami támogatás nélkül szép lassan megszűnik; eddig eléldegéltek valahogy, szegényesen a kiadók, az utóbbi néhány évben viszont elkezdődött az agónia időszaka. S különösen a nemzeti irodalom van szó szerint kivéreztetve. Pedig ha a közösségi, nemzeti identitás őrzéséről és alakításáról művészeink lemondanak, vagy föntről elnémítják őket, akkor a teljes nemzeti kultúrát – borászatostul és gyógyfürdőstül – teszik talajtalanná. Aki idejétmúltnak kiáltja ki a nemzeti irodalmat, az Csokonaira, Aranyra, Adyra és szinte múltunk egészére mondja ki a halálos ítéletet, hiszen aminek nincs folytatása (persze, hogyne lenne!), az iránt senki nem fog érdeklődni. És ez nem csak azért tragédia, mert a globalizált kultúrában mi mindig is másodrendű utánzók, megkésett másolók leszünk csupán; a nemzeti kultúra – legyen az bármily vegyes, összetett – egyszerre közkincs és egyedi sajátosság, személyes identitásunk legszilárdabb alapja. Ez biztosítja azt a másságunkat, ami nélkül az európai közösségben érdektelenek, sehonnaiak volnánk, akik előbb-utóbb beolvadnak és eltűnnek.
– E díjak a szakma bizalmának szép bizonyítékai. Mire köteleznek egy, a fiatal- és az igazi felnőttkor mezsgyéjén egyensúlyozó írót?
– Mestereimtől, Baka Istvántól, Görömbei Andrástól és szellemi iránytűimtől (legyen az munkatárs, barát vagy „csupán” olvasmány) azt tanultam, hogy a nemzeti önismeret alakítását vállaló költői, írói magatartás nemcsak hogy összefér az esztétikummal, de távlatosabbá is teszi azt. Ehhez azonban esztétikailag magas szintű, érvényes műveket kell alkotni. Ez volna hát a dolgom, mert a díjak valóban köteleznek: igazán megszolgálni csak utólag, szívós munkával és jó művekkel lehet őket.
Publicisztika a 7. oldalon