Naparany fénye, Holdezüst titka

A Naparany egyetemes fénye és a Holdezüst ezernyi titka mindig is izgatta a költőket és mindenkit, aki meg szeretné fejteni az eltűnt idők rejtélyeit. Mezey Katalin Holdének és más versek gyerekeknek című kötetében kicsiknek, nagyoknak mesél többek között a világegyetemben élő misztériumokról. Többek között az Ahogy fény- ezredéveket című költeményben. A keresztény világ örömhíre a Megváltó születése, akit a fény gyermekeként képzel el. Isten birodalmából elindult felénk a betlehemi csillag, a földre szállt általa Isten egyszülött, atyjával egylényegű fia. A gyermek majdan megváltóvá cseperedve menti meg mindenkor a világot az emberiség korábbi legkitartóbb és engesztelhetetlenebb ellenségétől, a mindent elpusztító idő hatalmától. „Remény született általa: Isten fia a csecsemő, / akinek hideg jászola / szalmáján szunnyad az idő.” A költő maga számára is megfoghatóan igyekszik megfejteni az ősi időkből felénk közvetített titkokat, többek között a Hold, az ezüstös, a higanyszürke fény misztériumát, ami azt üzeni nekünk: igenis lehetséges, hogy az egyetemesség bennünk él, ugyanakkor mi is benne élünk az egyetemességben. És az is igaz, hogy „A Hold arcán / átnéz az égbolt, / az égbolt arcán / átnéz a Hold.” Játékosabban jeleníti meg a titokzatos égitestet a kötetkeresztelő költemény, a Holdének. A falun nevelkedett gyermeket a fogyó holdnegyed a sarlóra emlékezteti, s őszinte kedvességgel s csipetnyi szorongással kéri a holdsarlót: „kedves Hold, ne vágj le senkit”.
Az egyetemes és a melankolikus titkok birodalmán túllépve Mezey Katalin számos játékos, önfeledt költeményben idézi meg önmagában a gyermeket az őt körülvevő kicsik optikájával. Az egész hegyet megevő Felhő, a galambház körül osonó macska, a Kövér és a sovány ember mókás együttélése, a Kályha lakója című költemény mind-mind hitelesen rajzolja elénk a gyermeki fantázia határtalanságát, amelynek segítségével élőlényekké személyesíti a tárgyakat, lélekkel ajándékozza meg a föld minden teremtményét. Megindító saját, nemrégiben elhunyt édesanyjának megjelenítése az unokáknak kitalált, csodálatos metaforával. „Túl sok a lyukas zokni odaát / Isten magához hívta a nagymamát” – nyugtatja meg a kicsinyeket, akik e szép és otthonos költői kép segítségével ráébrednek, hogy az életünk nem ér véget e földön, és akik szeretik egymást, előbb-utóbb újra találkoznak.
Nem lenne teljes az ismertetés, ha elfeledkeznénk Mezey Katalin humoráról. Kiváltképpen bájos az a kép, amellyel saját magát láttatja a kisunoka szemével: „Na, ahogy a nagymama vezet, / az az embernek külön élvezet / minden rigónál, verébnél megáll / és kérdezgeti, hogy látom-e már?” E költemény vigaszt nyújt a nemzedéktársaknak, hogy igenis a hívő, a krisztusi humanista ember örömöt, boldogságot talál a körötte rajzó gyerekekben. Nem szenveleg az idő múlásával, hanem igyekszik a felnőtt társak, a barátok számára is megfoghatóvá tenni a szülői, a nagyszülői örömöket, és önmagában is megtalálni az egykorvolt gyereket. Talán e gyermek az, aki képes felfogni bennünk a költészet mindenható erejét.
(Mezey Katalin: Holdének és más versek gyerekeknek. Széphalom Könyvműhely, 2007, 80 oldal, 1400 Ft.)