Nem csalás, de ámítás a javából

Tényleg eljött a nagy hírű tenor, ő volt itt, nem más. Mégis, fogadják el tőlem: José Carreras pécsi megakoncertje nem a művészeti élmény miatt volt fontos – sajnos nem az operarajongók kedvéért rendezték. Nem csalás, de ámítás.

A hangrögzítés kezdetei óta a legideálisabbra „kikevert” tenorhang volt az övé másfél évtizeden át. (Odahaza több száz tenorfelvétel pihen a pincében, köztük is a legteljesebb a Carreras-kollekció.) 1987-es leukémiája megtörte e pályát, de még volt visszatérés, pár sikeres év a felvizezett művészettel, „a három tenorral”. Megíratott egy őszinte könyv is (Lélekből énekelni, 1991). De mi a helyzet ma? Carreras nem hivatalos honlapja – hivatalos nincs – 2001 közepe óta halott: a művész abban az évben még operaszerepet énekel, a Sámson és Deliláét. Ennek hat éve. Gyümölcsöző együttműködése aztán nemcsak korai kiadójával (EMI), de a későbbi nagyokkal is (Philips, DG) zátonyra fut. Az Eratónál már csak szimfóniákból ácsolt átiratocskákra futja. Legutóbbi két lemezén újra és újra melankolikus spanyol és katalán, néha francia sanzonokat dünnyög, ifjúsági projektzenekar kíséri. Koncertjeit nővérének fia dirigálja (érdekes, hogy Gimenez-Carreras nem tartotta érdemesnek saját oldalára feltenni a pécsi hangversenyt), olyan szólistákat visz magával, akik engedelmesen alkalmazkodnak az elkopott hanghoz. Hol van már a rangos együttesek, karmesterek és társak sora, hol a tenorhoz méltó tenorműsor, az operaénekeshez illő operaprogram? Egykori bálványom 1991-es arénakoncertjét a VIP-szektorból, három év előtti budapesti dalestjét az igazgatói páholyból követhettem nyomon. Lehangoló volt közelről látni az egykor zseniális tenort, amint csillagának leáldozta után is erőlködik…
Szögezzük le, hogy az egész Carreras-felhajtást már csak a marketinges sznobéria táplálja! Pécsnek ezek szerint mint betévő, létmentő falat, úgy kellett egy név, amely előrevetítheti a megálmodott kultúrfővárosi nimbuszt – más kérdés, hogy José Carreras 2007-ben egy név csupán, nem több, Pécs pedig álmodhat ugyan, de inkább sietve építenie kéne (lásd Várhegyi Attila józan cikkét a HVG-ben). Carreras a műbalhéhoz különben sem jó alany. Sosem volt allűrös sztár, inkább szemérmes, elfogódott és törékeny alkat, ráadásul egy marék gyógyszert kénytelen szedni, fél a fertőzéstől. Nem született bulvárban is ezer foggal extrovertáló Pavarottinak, exhibicionista-polihisztor Domingónak se. Ezért abból kell főzni, ami van. Az ötletgazdik felpörgették hát a hírturbinát: „magánrepülővel száll le Pogányon”, „miatta alakítják át a hotelt”, „rendőr motorosok cirkálnak előtte a városban”, „itt bezzeg díszdoktor lesz” (legutóbb egy apró portugál városkában lett az), a próbára beengednék a kíváncsi kamerát (csak 40 ezer eurót kérnek érte, magyarán kitiltják, mint a hangversenyről).
A műsorfüzet – amely végül a közönséghez alig jut el – vastagra fújt közhelygyűjtemény, csak a lerabolt szponzorok kielégítésére szolgál. És a nagy dérrel-dúrral beharangozott koncerten kizárólag alibiszámokat szólaltat meg. Dehogyis jön a beígért Bellini-, Donizetti-, Verdi- meg Puccini-operarészlet: a nagy nevű tenor most is baritonba transzponált, magasságok nélküli dalocskákkal töltögette a mikrofont. Érzékeny előadás, persze, hisz a művészet nem múlik el nyomtalan – de mintha a borsos árú jegyeket a világ egyik legjobb tenoristájának operaestjére adták volna el. Természetesen nem „Közép- és Kelet-Európa legnagyobb és legszínvonalasabb opera-előadása” volt a múlt pénteki pécsi: például az osztrák Mörbisch is nagyobb, a színvonalat hagyjuk (ezt a merész dicsekvést hogy is gondolhatták?), és persze opera-előadás sem volt, hisz az egy teljes mű előadását feltételezi. Az egészben a legdühítőbb, hogy az igazi, épp csúcson lévő tenorsztárok (Alagna, Villazón, Cura, Florez stb.) finanszírozására is fogható szponzorok, illetve közpénzek jóvoltából az marad az évkönyvekben, hogy 2007-ben itt járt José Carreras. Ki adja hírül, s emlékszik majd, hogy ugyanezen esztendőben bezárták az Erkel Színházat – ahol valaha a pályakezdő José is Lammermoori Luciákat énekelt Ágay Karolával? És mi lenne, ha egyszer (vagy sokszor) minálunk a külföldön világhíres magyar művészeknek szólna hatezer néző tapsa? Rost Andreának, a vele azonos minőséget képviselő, csak drámai hanghabitussal kápráztató Lukács Gyöngyinek, a Bayreuthban szezonok óta sikereket arató Németh Juditnak vagy az idén is Scala-premiert abszolváló Komlósi Ildikónak?
Helyettük érkezik az, aki a pályavég romjairól már Pécsre is eljön, s akit már Pécs is meg tud, de leginkább meg akar fizetni. „A Carreras név és művészi karrier önmagában szavatolja a minőséget” – írja Tasnádi polgármester, s hibázza el a tételmondatot. „Andantéból 2010-ig fortissimóvá erősödik majd a mű, amelynek nyitánya e gálaest” – így pedig Mészáros kultúrfőváros-projektigazgató, mit sem törődve azzal, hogy előbbi zenei szakszó tempójelzés, utóbbi dinamikai. A király meztelen, a nyitány rossz akcentust kapott, nem ez a helyes irány. Minden erőfeszítés, talmi csillogás ellenére úgy fest, hogy Pécs a Carreras-médiaámítással csak lassult és halkult. Sajnos.