Visszatért az öröklétbe a magyar irodalom csillagvarázslója

Olyan légiesen, tündériesen élt, ahogyan írt. Tegnap távozott e világból, 99 évesen. Akik ismerték, tisztelték és szerették Szepes Máriát, korunk egyik legjelentősebb hermetikus, ezoterikus íróját, filozófusát, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Baktay Ervin méltó lélektestvérét, barátját, tudják, hogy szó szerint igaz: csodálatos béketűréssel, krisztusi szeretettel, Buddha nyugalmával viselte el, hogy 1946-tól a rendszerváltozásig mellőzték és agyonhallgatták. Huszonkilenc esztendősen, kisfia halála után kezdte írni a Vörös Oroszlánt, az alkímia, a karmatan, a reinkarnáció négyszáz évet felölelő misztikus regényét, amelyet csodálattal emlegetnek a világ minden táján, de itthon beszélni sem volt szabad róla 1984-ig. Az örök élet hajszálfinom és egyetemességsúlyos regénye villámgyorsan vált 1946-ban világsikerré, hogy alig egy éven belül, a kommunizmus hajnalán bezúzzák. Hite a világegyetem harmóniájában és a személyes Istenben nemcsak megőrizte az összeomlást, hanem vigasza lett a többieknek, a háttérbe szorítottaknak kortól, nemtől, világnézettől függetlenül. Misztikusok, tradicionalisták titkos találkahelye lett Szepes Mária lefüggönyözött, könyvektől kibélelt budai lakása. Úgy élte át a mellőztetést férjével, Szepes Bélával, aki 1945 előtt a főváros egyik legjobb táncosa, színésze, szobrásza, sportkarikaturistája volt, hogy ötvenhárom éven át egyetlen hangos szó nem esett közöttük. Ő siránkozás helyett megszólalt ott, abban a műfajban, ahol hagyták. Gyermek- és ifjúsági íróként megírta a Pötytyös Panni-sorozat csodálatos, burkoltan misztikus történeteit. A nyolcvanas évek táján, az enyhüléssel egy ütemben tudományos-fantasztikus regénynek álcázva sorban jelentek meg káprázatos remekművei: A tibeti orgona, A változatlanság hullámhossza, a Varázstükör. Misztikus, öröklétre utaló jeleneteiben megcsonkítva, de a Móra Kiadó Galaktika-sorozatának jóvoltából egy ízben napvilágot látott még a Vörös Oroszlán is. Olykor egy-egy interjút adva, barátainak évről évre – érthető módon – egyre kevesebb személyes találkozási lehetőséget adva írta a nagy öszszegzéseket, a mágiasorozatot, a Misztériumok könyvét. A smaragdtábla című, páratlan filozófiai, gondolati összegzés méltó utódjává teszi Hermesz Triszmegisztosznak, akivel misztikus kapcsolatban állt. A barátait is azzal vigasztalta: „Közeledik a századik születésnapom, s egészen én sem mentesülhetek e világ, a matéria törvényei alól. Ám még az életemben is, földi halálom után is, az éteren át üzenek nektek, ha szükségem van rátok.”
És üzent is nekünk, üzen ma is, mert tudta, tudja: nekünk van szükségünk reá. Tudja, kell valami támaszt nyújtani a kereső, gondolkodó lényeknek. Örökségként hagyta ránk a mondatot: Menekülni pedig csak a fény felé lehet. Ő már megmenekült.