A tinédzser Adrian Mole-ról szóló regényeket harminc éve mindenki ismerte, ám mára a meg nem értett kamasz is felnőtt, és – jobb híján – inkább a tömegpusztító fegyverekkel ismerkedik (ld. Az Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek című regényt 2004-ből).
A walesi Joe Dunthorne 26 évesen úgy gondolta, kell valami új, mert az eddigi tiniregények mára nem fejezik ki kellőképpen a tinédzserkor megpróbáltatásait. Felnőtt az első netes generáció, a Simpson család rég nem menő, a Trainspottingról a mai kamasz nem is hallott. Más a közeg, más a társadalom, és bár a problémák változatlanok, de a körülményekben drámai az eltérés. Fész van, lájkolunk, a pattanásokra tizenévesen is ott a botox. Dunthorne nem egészen erről a jelenségről, de egy tizenöt éves suhanc szemszögéből írt regényt. A Submarine Nagy-Britanniában és máshol is nagy siker lett, így csak idő kérdése volt a filmre vitel. Az elsőfilmes Richard Ayoade kellő ambícióval és becsvággyal vágott bele a munkába, az eredmény pedig egy őszinte, kendőzetlen humorú adaptáció, amely különösképpen a futószalagon gyártott tucatvígjátékok közül emelkedik ki frissességével.
Söpörjük le tehát a polcról a Barátság extrákkalt, hagyjuk a francba az Amerikai pitét, s élvezkedjünk a Submarine-on – illetve ha már felnőttünk, örüljünk neki, hogy túlvagyunk a pubertáskoron. A Submarine szuggesztív vizualitással dokumentálja a tinilétet, s a problémák nyilván szélsőségesen eltúlzottak, de kamaszkor univerzumában teljességgel érthetők, a válaszreakciók pedig egyszerre infantilisek és értelmetlenek – legalábbis húszon harmincon túlról visszatekintve.
Az elsőfilmes Richard Ayoade jó érzékkel emelte be a vászonra a könyv cselekményén végighúzódó ellentmondást: a srác szükségszerűen úgy éli meg a dolgokat, ahogy megtörténtek, így a narrációban és a képekben újra és újra ellentmondásokba ütközünk. A monológok a naplószerű, belső világot hozzák, a képek pedig a rút valósággal szembesítenek. Ahhoz képest, hogy újonc, Ayoade meglepően ügyesen vezényli a színészeit, s a film – nyilvánvaló érdessége ellenére – az újszerűség érzését kelti a tengerentúlon rég leszívott tematikában. A sötét tónusú brit humor, az évszak ridegsége kifejezetten jót kontúrozza a kedélybántalmakat, s bár túlzás lenne Antonioni-s, Bergman-os vagy Herzog-os mélységeket emlegetni, a tudatosság koncepcionálisan tetten érhető a képekben.
A rendező hál'istennek nem különösebben szép és csinos, ám annál tehetségesebb fiatalokat választott ki főszereplőinek, így ha nem is készítette el napjaink generációs filmjét, régóta az egyik leghitelesebb filmet rakta oda az átlagtinédzserek átlagproblémáiról. Szilikonmacák, 15 évest játszó harmincas Freddie Prinze juniorok nélkül. S én már önmagában utóbbi miatt is hálás vagyok.
(Submarine – színes, feliratos angol-amerikai film, 97 perc, 2010. Rendező: Richard Ayoade. Forgalmazó: CirkoFilm.)
