Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a...

Megtaláltuk, mit ne emeljen be Hoffmann Rózsa az irodalomoktatásba: a dalszöveget.

Ellentmondani a rendszernek kifejezetten fiatalos lendületre vall, igaz, a ballagás után ennek már kicsit cizelláltabbnak kellene lennie, de valahogy nem nőtt fel ez a gyerek. Ugyanis rögtön az első traktusban kiderül, hogy semmi nem tetszik neki. Semmi. Ez azért elég rossz. Hát nem volt soha párkapcsolata a szövegíró úrnak/hölgynek? Nem tudja, hogy nincs olyan, hogy „mindig ezt csinálod”?

Nem tetszik a rendszer

Nem tetszik, hogy egyre szarabbul érzem magamat a hazámban
Nem tetszik, hogy a haverok, a rokonok nemsokára disszidálnak
Nem tetszik, hogy senki sem egész, nem tetszik, hogy mindenki fél
Nem tetszik, hogy a szegények fizetnek meg mindenért
Nem tetszik, de nagyon nem, hogy (szövegromlás, pedig nagyon figyeltem, tényleg)
Nem tetszik, hogy a diplomám egyre inkább szart sem ér
Nem tetszik, hogy mind a hét nap szomorú, nem csak a vasárnap
Nem tetszik, hogy a nevemben hülyeséget csinálnak

Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a rendszer
Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik ez az egész
…

(Update! Kollegiális segítség a szövegromlás megfejtésére: ...hogy hull az elsárgult levél.)

Az még rendben van, hogy egyre kedélybetegebb a hazájában, bizonyára súlyos depressziójának legmélyebb pontján született e sor. A következő megállapítás viszont már sántít: nemsokára disszidálnak a haverok meg a rokonok. Költői túlzással mondhatom, a nemsokára azt jelenti, hogy majd: viszont ezt az elköltözős metódust több mint húsz éve ismételgetni, és közben nem megtenni, egyszerű fenyegetésnek hat. Ilyenkor megijed az olvasó, hú, elhagy minket, ne már! Ráadásul itt most disszidálásról van szó, jelentése szerint szökésről. Hát fogva tartja itt valaki is a szövegíró urat/hölgyet? Bezárták az asztalfiókba, ahol egyébként ennek a szövegnek lenne a helye?

És már sorjáznak is a mindenek, sajnos nem kerül külön az egeké, s örökre a világvégi esett földeké sem, s megint nem a kutyaólak csöndje (Pilinszky, érezzük a különbséget). A szövegíró úr/hölgy itt általánosít, dilettáns jellemvonás, mesterek ekkor szokták mondani tanítványaiknak: dobd el az összes versed, kezdd elölről az egészet. Mert mindenki fosik, ráadásul a szegények fizetnek meg mindenért (itt azután az előadó sem megy át Latinovitsba, hogy értsem, mit mondd, lehet szó itt hulló falevélről – beh lírai! – és útlevélről is).

Előkerül persze az oktatási rendszer is, maga a diploma, amit a szövegíró úr/hölgy vérrel-verejtékkel szerzett meg, s lám, a szöveg megírása a bizonyíték arra, hogy tényleg szart sem ért egyetemre járni: ugyanolyan egyszerű lélek maradt, mint előtte volt, ezért hát a diplomával sem lett több. Hoffmann Rózsának lesz dolga bőven.

E traktusban az egyetlen értékelhető sor a következő: „Nem tetszik, hogy mind a hét nap szomorú, nem csak a vasárnap”. Ebben már van költészet, utal a sokat hallott Seress Rezső-szerzeményre, és még csavar is rajta egyet. Itt kellett volna kezdeni. Azt viszont nem tudom, hogy kik csinálnak a szövegíró úr/hölgy nevében hülyeségeket, a levegőben lóg a traktuslezáró sor, holott itt azért ütni illik egy jobbhorgost, balost, közepest az orrba.

Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a refrén. Sem. A szövegíró úr/hölgy diktatúrakedvelő? Királypárti? A törzsi szövetség híve? Nem tudjuk, csak azt, hogy nem tetszik neki a fennálló rendszer. Jelen esetben ez a demokrácia, amit, valljuk be, ezzel a viráglelkű szöveggel nehéz lesz megdönteni.

A rapbetét (eddig énekeltünk, tehát a szöveg formája: dal) értelmezhetetlen, nem fecsérlek rá sok szót. A költői túlzás eszköze kerül elő, münchauseni magasságok (a pártok lenyomják magukat a torkunkon), konzi- és libsikritika (népviselet vs. széklet és vizelet), nemzeti minimum-váltás (a matyó, a mutyi, az aszú és az Unicum helyett több eszkimó és fóka kell). A betét egy avantgárd sorban csúcsosodik ki, hál’ Istennek megfejtése lehetetlen: „A lécet leveri, keveri, kapar a, takar a zsigeri, ugari, haveri hungarikum”.

…
Tézis, antitézis, az összes párt
A torkunkon egyszer már lenyomta magát
Nyúl az állam, és viszi a puskát
Benyújtja a számlát ahol meg nem leli a nyugtát
Ők mondják, mi a szó, mi az igaz, a való
A népviselet, és te nehezen viseled?
Nem a takarodj kell már, a széklet, a vizelet,
Te mondd meg, hogy milyen legyen a népképviselet
A közöset vállald, ne az ellenzéket
(Megint szövegromlunk, annyira nem is figyeltem) és ennek vessél véget
Ne nyírják ki azt, aki feldob egy érvet
Ne nyírják meg azt se’, aki nem tehet, csak béget
Mert kínos ez a műsor, senkinek se móka
Kevés az eszkimó és kevés a fóka
A kiegyezés nem a spanyol viasz
Nem a kárpótlás, és nem a vigasz
Nem a kész termék, a földi jó,
mondjuk, hogy mozgalom, Deák, demoverzió

Ez kéne legyen a nemzeti minimum,
Nem a matyó, a mutyi, az aszú meg az Unicum,
A lécet leveri, keveri, kapar a, takar a zsigeri, ugari, haveri hungarikum
…

Ekkor érkeznek a feltételek, amelyek ismét, megint és újra blődül általánosítanak. „Az tetszik, ha…” Aha, megint nem volt mit mondania a szövegíró úrnak/hölgynek. Én sem mondok semmit, azzal teszem hozzá a legtöbbet.

…
Az tetszik, ha mindenki azt csinálja, ami a dolga
Az tetszik, ha a felelősséget senki sem a másikra tolja
Az tetszik, ha a politika nem hibáztat a hibáiért
Az tetszik, ha megoldja, hogy dolgozhassak a kenyeremért
Az tetszik, ha van remény, van szándék és cselekmény
Az tetszik, ha tüntetésre nincs szükség, mert nincs miért
Az tetszik, ha élvezem veletek együtt az életem
Az tetszik, ha elmúlik belőlünk a félelem

Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik rendszer
Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik ez az egész
…

Viszont a végére van egy éles váltásunk. Előkerül egy költő (következtetünk, deklarálva nincs, hogy ezt a részt a költő írta, de nekem meggyőződésem, ha már a klipben ő rappeli el, és a szövegírók között is szerepel), aki az eddigiekhez képest brillírozik, a rímek a helyükön vannak (eddig nagyon nem voltak sem a helyükön, sem rímek nem voltak azok, amiket annak szánt a szövegíró úr/hölgy), van némi mondanivaló, irodalmi utalások, visszafordítások, hétköznapi nyelvből átvett szabadszájúság. Ha ezzel kezdünk, talán meg is lett volna a mérce. Csak hát a medve egy szem gyümölccsel elég szarul érzi magát a málnásban.

Osztály, vigyázz!

…
Itt van az idő, most vagy soha
Nem érdekes, hogy ki az ostoba
Nem érdekes, hogy ki túl okos
Más vagy, tudd meg, nem másnapos
És más sem vagy, csak a lehetőség
Sok a hiány, de még több a bőség
Neked van végül is jelentésed
Legyen sok öröm, és legyen kevés seb
Kit érdekel, hogy ki mit kúrt el
Legyen már úgy, hogy a harag múlt el
Itt van a béke a cselekvésre
A jobb- és a balsorsnak legyen vége
Ne legyél katona, János Vitéz,
Juliska, baszd meg, hülyének néz

Tök szar a bosszú, kurva hosszú
Ne érezd magadat hosszan rosszul

(Szöveg: Pálfi Norbert, Karsay Dorottya, Máthé Zsolt, Jónás Tamás)