A jobboldal konfrontatív, és ez így is van jól

Nyílt napot tartott nemrég az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága – a nemzeti kultúra, nyelv és identitás tárgykörében hangzottak el izgalmas előadások. Íme.

Nemzet, nyelv, identitás – külön-külön is fajsúlyos kérdések. Az előadók felkészültségének köszönhetően a komoly sorskérdések megtárgyalása szerencsére nem feszítette szét a konferencia kereteit – a szellemi gumicsontokon való rágódás helyett az előadók majd mindegyikének sikerült érdekes és termékeny szempontot találni a témához. Érdemes néhány előadást külön is kiemelni.

Alice és Kölcsey Csodaországban

Pápay György filozófus, a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője kezdetnek az Alice Csodaországban című regény fura világát idézte fel, ahol egyfolytában rohanni kell annak, aki egy helyben akar maradni. Tanulság: folyamatos invencióra van szükség ahhoz, hogy a változó világ viszonyai között megőrizhessük a pozíciónkat, ugyanakkor nem szabad a kultúra megőrzését összetéveszteni valamely korábbi állapot konzerválásával. Nem árt azonban a „kreatív rombolás” következményeivel tisztában lenni. A fenti szempontok kerülnek elő a nyelv védelmekor is, ami a mi kultúránk esetében különös hangsúlyt kap, főként a határon túli magyar kisebbségek miatt. Pápay utalt rá, hogy az új alkotmányban is érvényesül a magyar nyelv védelmének kötelme.

A kulturális innováció következményei csak nehezen jósolhatóak meg, ezzel kapcsolatban a nyelvújítást hozta fel példaként, egyben utalt arra is, a kultúra támogatása nem rögtön megtérülő befektetés. Mégis elengedhetetlen, ha a kor szerinti haladást (Kölcsey) választjuk. A nyelv esetében erre a magasirodalom támogatása látszik továbbra is a legkézenfekvőbbnek, mert bár a kortárs irodalom „kevesek ügye”, de mégiscsak a „nyelv kísérleti terepe”. Végül egy szellemes példával utalt arra, milyen alapvető stratégiai kérdések merülhetnek fel a kultúrtámogatás kapcsán: ahogy a cukrászdában is lehet termék vagy szolgáltatás egy sütemény attól függően, elvisszük vagy helyben fogyasztjuk, úgy a kultúra szerepe kapcsán sem árt tisztázni, hogy a külföld felé kívánunk vele reprezentálni, vagy a helyi közösség szolgálatának fogjuk fel.

Konfliktuskereső jobboldal, utóvédharc a baloldalon

Ma Magyarországon a jobb- és a baloldal két egészen különböző világot jelent, és ez így van jól. Ezt már Békés Márton, a Jobbklikk szerkesztője mondta, aki igyekezett részletesen is kifejteni ennek a különbségnek az okait és történeti előzményeit. Szerinte a politikai konfliktusok kerülése az utópisztikus gondolkodók mellett azoknak a politikai erőknek a módszere, akik szeretnék a hatalmi status quót fenntartani. Ez a gondolkodás határozta meg a magyar politikát 1867 és 1944 között, majd az ötvenes években erőszakos formában tért vissza, amikor magukat a politikai ellenfeleket iktatták ki, és így politikamentesítették a közéletet. Az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmussal új politikaellenes csoport jelent meg, ettől kezdve beszélhetünk a hatalomtechnikusok hosszan tartó tündökléséről. Ezekre jellemző, hogy a társadalmi valóságot igazítják hozzá a politikához, valamint nem a kormányzásban hisznek, hanem az elosztásban. A baloldaliak csak addig vállalják a konfliktust, amíg az az érdekük, míg a jobboldaliak adottnak és szükségszerűnek tekintik azt azt, az egyenlőtlenségekkel együtt. A technokrata hatalomgyakorlás a késő-kádár korban a viszonylagos jóléttel el tudta hárítani a konfliktusok jó részét – Békés ezzel kapcsolatban a méltán hírhedt punkzenekar, a CPG egyik sorát idézte: „a jólét csendet szül”. A posztkommunista időszak nem hozott gyökeres változást: a status quo fenntartásában érdekelteket továbbra sem a jó kormányzás érdekelte, maradtak az elosztás rutinjánál. A jobboldal ezzel szemben a status quo felrúgójává vált. Békés a következő kijelentéssel sokkolta a hallgatóságot: 2004-2005 tavaszára formálódott meg a rendszerváltás utáni magyar politika egyetlen korszakos jelentőségű rezsimje. Nem tévedés, a Gyurcsány-kormányról van szó, ami tökéletesen megtestesített mindent, ami a baloldal kapcsán elhangzott: posztkommunista, technokrata és türelmetlen utópista volt egyszerre. Vele szemben pedig a kurucos jobboldal állt. Korszakhatárt jelentett 2006, ami 65 év kísérletére tett pontot, ez a 2010-es választás után vált véglegessé. Azóta beszélhetünk elitcseréről és egy új nyelv használatáról. Békés végül az új konzervatív kultúrpolitika néhány konkrét lépését értékelte, miközben utalt arra, számos lépés azért vált ki ellenkezést, mert a balliberális értelmiség túlérzékenyen reagál a szimbolikus terek mások által történő használatára. A NENYI kifüggesztését, az alkotmány asztalának ötletét például elhamarkodott és felesleges lépéseknek tartotta. Dörner György pályázatáról pedig azt mondta, egy mérsékelt szabadelvű vagy jobbközép meggyőződésű gondolkodó számára értelmezhetetlen és elfogadhatatlan. Ugyanakkor a Trianon-emléknap elfogadása vagy a filmtámogatás átalakítása üdvözlendő lépések a kormány részéről, ahogy a Kossuth tér átalakítása ellen tiltakozóknak sem ártana pontról-pontra átgondolni, mit sugall a mostani állapot a félreeső József Attila szoborral vagy a szocreál Kossuth-szobor kompozícióval.

Vegyes vágott

Terjedelmi korlátok miatt nincs mód a többi előadás részletes ismertetésére, annak ellenére, hogy kivétel nélkül mindegyik hozzájárult a konferencia magas színvonalához, azonban néhány előadásra még érdemes röviden utalni. Lánci András filozófus, a rendezvényen is többször hivatkozott Konzervatív kiáltvány című kötet szerzője például a magasabb rendű értékek és a nemzetépítés összefüggéseiről beszélt. Ennek kapcsán kitért a szekularizáció jelenségére, ami a magyar kultúrát alapjaiban határozza meg szerinte, szemben például az amerikaival, ahol egy kutatás során a válaszadók fele tartotta fontosabbnak a vallási hovatartozást a nemzetinél.

Mezei Balázs vallásfilozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója annak az amerikai konzervativizmusnak a részletesebb bemutatására vállalkozott, amiben több magyar nyelvű gondolkodónak is fontos szerep jutott Lukács Jánostól kezdve Molnár Tamáson át Kolnai Aurélig.

Fázsy Anikó a multikulturalizmus túlkapásait mutatta be francia példákon. A sok komor és megszívlelendő tanulság mellett némi derültségnek is jutott hely. Fázsy utalt ugyanis a Bastille ostromának évfordulójára szervezett ünnepségre, ami maga volt a multikulti értelmetlenség, ahol többek között jódlizó tiroliakkal, szuahéli törzsi harcosokkal egy korcsolyázó medve is felvonult.

Megkíséreltem a látvány utólagos rekonstruálását:

Pesti Sándor, a Kommentár szerkesztőbizottságának tagja a nemzetállami politika jelentőségéről és fontosságáról beszélt. Szerinte az USA rá akarja tolni az általa okozott válságot Európára, miközben államadóssága nagyobb, mint az eurózóna országaié együttesen. Éppen ezért is szükséges a globális üzleti körökkel szembeni összefogás. Kiemelte Németország egyre erősebb szerepét az európai politikai színtéren. A hazai viszonyokról szólva amellett érvelt, hogy a nemzeti érzés nem magánügy, és a mindenkori kormányok feladata ennek ébren tartása. Ismét csak Németországra utalt ezzel kapcsolatban, ahol a 2006-os futball világbajnokság hozzájárult a nemzeti identitás újbóli megerősödéséhez. Ezért is mutatja szerinte, hogy mennyire fontos a sport, főleg azok számára, akikre a nemzeti múlt vagy a nemzeti kultúra példaadó mintáival kevésbé lehet hatni.

Czibere Károly közgazdász nem kímélte a magyar politikusi gondolkodást: szerinte a piacellenes hangulat erősítése és a piac elítélése helyett azt kellene átgondolni először, hogy milyen rossz döntések vezettek a rossz piaci szabályozáshoz. Nincs jó állam jó kapitalizmus nélkül, az államnak pedig ügyelnie kellene arra, hogy ne szorítsa vissza a helyi kezdeményezéseket.

A konferencia témáját figyelembe véve különös hangsúlyt kapott Demeter Szilárd erdélyi író előadása, aki Erdélyt egy helyi mondással jellemezte: vagy valami, vagy megy valahová, vagyis Erdély nincs is igazán, de igény az lenne rá. Szerinte erdélyi magyarként szinte lehetlen liberálisnak vagy baloldalinak lenni, de a jobboldaliság sem problémamentes. Kegyetlenül önkritikus előadásában többek között azt állította, Erdély megteremtésének valójában a helyi értelmiség az akadálya. Akik továbbra is a parlamenti lobbizásban látják a boldogulás és érvényesülés útját és elfogadják, hogy a mindenkori hatalommal kicsinyes alkukat kell kötni. Saját identitását így foglalta össze: szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország.