Egy fiktív zenekar hányattatásai a puhuló diktatúrában, egy kissé őrült, hazudozó menedzserrel az élen – volt valami bája Szomjas György harminc évvel ezelőtti játékfilmjének, a Kopaszkutyának. A zene Hobo Blues Band, a szöveg Hobo – költészet és színház a rock’n’rollban, valójában ritka attitűd. Hogy népszerűség tekintetében ez a film tett-e később jót a bandának – a lemezt Aczél elvtársék betiltották –, vagy az, hogy a közönség a szappanoperák és valóságshow-k helyett még költészetet (Vers mindenkinek) és színházi közvetítéseket sugárzó királyi tévén nevelkedett (Kőbányán is ugyanazt adta a villanypásztor), meg különben is unta a hivatalos könnyűzenét, már sosem fog kiderülni. Hobo intellektusa és az a kimódolatlan, őszinte, mindent elsöpörni akaró lendület, ami a korszak néhány zenekarára jellemző volt, ma is megkapó, nosztalgiát ébreszt.
Más nem is maradt. A Kopaszkutya Kettő nem a harminc évvel ezelőtti történet folytatása, nem is dokumentum-, inkább tévéfilm, de annak is kevés, DVD-extra, mindenféle ötlet, dramaturgia, invenció nélkül.
A Szomjas-féle diétás recept: vedd elő a HBB búcsúkoncertjéről készült DVD-t, legyen minél több zene, sláger a filmedben, aztán legyenek jelenetek a régi Kopaszkutyából, a fennmaradó részben szólaljon meg Hobo, Deák Bill és Póka Egon, és lehetőleg semmi olyat ne mondjanak, ami újdonságként hathat. Ja, és mekkora „poén” így vagy úgy, hogy a Kossuth-díj-átadó után a Parlamentben Orbán Viktor miniszterelnök lelkesedik Hobóért. Mi van? Hozzá rajongói bevágás, meg egy fiktív ficni.
Ha jó HBB-s sztorizgatásra vágyik az ember, nézze meg a Filmmúzeum Privát rocktörténetének vonatkozó adását – jó tévés műsor. A búcsúkoncertre – ha lemaradtunk vagy kopik az emlék − ott a DVD, a Kopaszkutya meg az, ami. Aminek egyébként lett volna folytatása még a kilencvenes évek közepén, de a főszereplő, Schuster Lóránt politikai aktivitásától a többiek falra másztak, a terv dugába dőlt. Most meg Lórit egyszerűen kihagyták az emlékezésből, meg se említik.
Nem is beszélnek semmi különlegesről. A korszakot ismerjük, a HBB nehézségeit is, ebben a korban pedig illene már egy kicsit tovább tartani a „proli vagyok, nem vagyok proli” önmeghatározási dilemmán. (Különben is, ha nem szociális, de szellemi értelemben, vagy a rendezett életvitelt tekintve lehetnek prolik a Rózsadombon és élhetnek polgárok a külvárosban.) Érdekesebb lett volna, ha szembenéznek a konfliktusaikkal – ami nem csak Lórihoz fűződik, ugye. Vagy a múlttal és a jelennel. Ami pedig a dokumentumfilm műfaji meghatározást illeti: ez a mű semmit nem fedez és fed fel.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!