Mission: Impossible 4 – idegesítően rossz, vagy beszarás jó?

Az évtized akciófilmje, vagy inkább kétórás szenvelgés a MI4? Lippai Roland és Kárpáti György megmondja.

Pro: Igazi kihívás végigülni…

A Mission Impossible – Fantom protokoll a legalapvetőbb követelményeknek is nehezen felel meg. Nem szórakoztat, hanem idegesít.
– avagy Lippai Roland szerint ugyan magas szinten folyik a konspiráció, ettől még a MI4 óvodásoknak sem való, unalmas és ötlettelen.

Tom Cruise legújabb akciója olyan nagy hírverést kapott, hogy ha az ember kinéz az ablakon a tizedik emeleti panelból, nem a Pókembert látja ott, hanem Ethan Huntot, amint cicagatyában és csúcskategóriás eszközökkel himbálózik egy erős madzagon. És közben megment mindent, élőt és élettelent egyaránt. Hála neki ezért.

Egy ilyen kémsztori akárhányadik részére nem azért ül be a gyanútlan néző, hogy filozófiai mélységekben világíttassák meg vele az emberi létezés legsötétebb titkait. Éppen ellenkezőleg: lazulni akar, a szó pozitív értelmében szórakozni. A legújabb Cruise-mozi sajnos olyannyira béna, hogy nagyfokú türelmet s komoly kihívást jelent a 133 perc végigülése. Furcsa dolog ez: amikor ilyen szar filmet néz az ember, valahogy az idő is lassabban telik. Vannak filmek, amelyekben a látvány képes ellensúlyozni a mondanivaló hiányát, de itt még ez sem sikerült.

A történet hihetetlenül gyenge, sőt: gyermeteg. Budapesten kinyírnak egy ügynököt, közben Cruise – a szuperkém – egy orosz börtönben várja, hogy a kevésbé szuper kémek kiszabadítsák. A sikeres akció után kiderül, egy őrült professzor úgy képzeli el a világbékét, hogy előbb kilő egy orosz atomrakétát a másik szuperhatalomra. A feladat tök egyszerű, mivel a világbékét a nagy bumm nélkül kellene megvalósítani. Közben felrobban a Kreml, amit Hunt megúsz egy agyrázkódással. Előtte ő és egy nagyon idegesítő, örökösen pofázó és izguló kém – aki persze egy Commodor 64-essel is képes megbénítani minden informatikai rendszert – úgy verik át az Kreml őrségét, hogy a szemük se rezdül. Ez igen.

Magas szinten folyik a konspiráció, Hunték egységét megszüntették, így egyedül maradtak azzal a hatalmas teherrel, hogy ha beállnak kispolgárnak, akkor vége a világnak. De tényleg.

A csapat tagjai: a már említett, minden filmben kötelezően megjelenítendő kötelezően jópofa bájt-huszár, egy, a szívében is megsebzett, csinos ügynöknő, egy titkokat rejtő „ejtőernyős” ügynök. Utóbbi története talán külön szál akart lenni, de a sztori s annak félelmetesen amatőr tálalása a sírásig idegesíti az embert. Zanzásítva elég ide, hogy Hunt felesége ugye meghalt, akit ennek a titokzatos ügynöknek kellett volna megvédenie. Neki és Cruise-nak is világfájdalma van, majd kiderül, hogy nincs helye fájdalomnak, mert a nőci él és virul, de csak akkor élhet biztonságban, ha „nem él”. Ennyi.

A történet tökéletesen illeszkedni nem akaró epizódokból áll. Háromszáz méter magasan lógás, rezzenéstelen arcú, gyémánt fetisiszta bérgyilkoslány, hihetetlenül gyenge szituációfelépítések tömkelege. Az ilyen filmekben megszokott színészi játék minimumát sem sikerült hozni; az emberek között zajló interakciók bonyolultsága vetekszik kettő vagy három, csattogó falepkét tologató óvodás találkozásával. A homokviharnál pedig végképp feladja a néző. Az akciók ötlettelenek, a kütyük a korábbiaktól eltérően semmi meglepetést nem hordoznak. Egy akciófilmben irreális minden: a való életben az elszenvedett sérülések, ütések, helyzetek minimum súlyos sokkot és sérülést okoznak. Itt semmi. Oly mértékben mennek bele a szereplők a valóságban elképzelhetetlen szituációkba, illetve oly ellenálló az emberi test, ami már tényleg a vicc kategóriája. Ez a film csak azért készült el, mert valakik unatkoztak, meg ugye elő kell állni bizonyos időközönként valamivel. Ha még van is igény a valóban jó pillanatokat is megélt Cruise-ra, akkor sem így és ebben a formában.

A lényeg az, hogy öt és tíz másodperc közötti időn múlt a világégés, és mindenki fellélegezhet. Ugyanakkor gyanús, hogy Hunt ügynök nem megy el nyugdíjba. Az utolsó percekben – miután drámai pillanatokig összekapaszkodott a szeme a halottnak gondolt hitvessel – újabb megbízást fogad el, bár kérdés, kitől, mert elvileg „hontalanok” s nincs megbízó. Ennél még a megacápa és az óriáspolip összecsapása is jobb, mert az legalább vállaltan szar. És nem is akar másnak látszani.

…és kontra: Tom Cruise beszarás jó

A Mission: Impossible – Fantom protokoll Hollywood idei csúcsteljesítménye. Észbontó látvány, amire csak az álomgyár képes; dőljünk hátra, és izzadjon a tenyerünk!
– avagy Kárpáti György leplezetlen örömmel ünnepli a zsánert

A világ legmagasabb tornya, a 828 méter magas Burdzs Kalifa 119. emeletén ülünk egy lakosztályban. Már innen lenézve is szédítő a mélység, majd kiderül, hogy Ethan Huntnak 11 emeletet kell felmenni a szerverszobába: kívülről. S mivel ez a Mission: Impossible, ezért a srácok szépen kiveszik az ablakot, Tom Cruise pedig egy pár tapadó kesztyűvel nekiugrik a feladatnak, és elindul felfele az üvegablakokon. Aztán persze le is kell jönni, de az még néhány tenyérizzasztó perccel később lesz. A Mission: Impossible – Fantom protokoll eme része kétségtelenül az évtized legjobb hollywoodi akciójelenete, a Mission: Impossible negyedik darabja pedig nemcsak a széria legjobb epizódja, de az akcióműfaj elmúlt éveinek legjelentősebb csúcsteljesítménye.

A tériszonyt kedvelők persze hasonlóképpen izgulhattak Stallone 1993-as, Cliffhanger – Függő játszmájának első jelenetein, ám az a film sosem volt képes megugrani a nyitány magasságát, Tom Cruise-ék pedig a film közepi dubaji momentumokhoz hasonlót nem is egyet kínálnak a két óra során. Akik a sorozat első három része alapján leírták volna a Mission: Impossible-t, gyorsan tegyék félre előítéleteiket, Brad Bird ugyanis új fejezetet nyitott a franchise életében, ami évekre képes lehet az akciófilmműfaj utánpótlását biztosítani. Sőt méltó riválisa lehet a jelen pillanatban a kifulladás jeleit mutató James Bondnak, a többiek pedig jócskán lemaradva követik a Cruise vezette expresszt.


Miért is jobb – jelenleg – minden versenyzőnél a Mission: Impossible? Mindenekelőtt, a remek tévésorozat moziváltozatai közül elsőként tudja igazán kiaknázni a csapatjátékot, mert ezúttal tényleg egyenlő erejű karaktereket gyúrtak Cruise mellé. Jeremy Renner például könnyen az új évtized nagy sztárjává válhat, nem véletlen, hogy a zseniális A bombák földjén után eredetileg ő vitte volna tovább a szériát a kiszállását még korábban bejelentő Tom Cruise helyett. Aztán Cruise mégis meggondolta magát, de Renner is maradt. Hogy Hollywood a jövő sztárjaként kezeli Rennert, jól mutatja, hogy a Bourne-sorozatot is ő veszi át jövőre Matt Damontól, de azon sem lennék meglepve, ha a Mission: Impossible-ban is kulcsszereplő maradna. Renner mellett végre van egy épkézláb női szereplőnk is, mert Paula Pattonnek – amellett, hogy irtó dögös – normális színészi képességei is vannak, s ez a kombináció fájóan hiányzott Hollywoodból és ebből a műfajból az elmúlt években. Az eddig háttérben meghúzódó Simon Pegg pedig a 2006-os harmadik rész óta többek között a Vaskabátokkal is bizonyította, hogy megérett az élvonalra.

Valószínűleg vastagon benne van a franchise felrázásában a rendező, Brad Bird, aki bármily meglepő, de játékfilmes bemutatkozását készítette el a Fantom protokollal. Bird két évtizede két klasszik Simpson család-epizóddal kezdte rendezői munkásságát, majd olyan animációs csúcsteljesítményekkel tett szert hírnévre, mint a Hihetetlen család és a L’ecsó. Bird jó érzékkel nyúlt bele az akciójelenetekbe, bennük a CGI-trükkök megfelelő ízléssel vannak adagolva, s kellőképpen látványosak, hogy még többet akarjunk belőle. A két egész estés animációs filmnek a cselekményszervezés komoly erénye volt, s ez a tudás most is visszaköszön. A hetvenes évek etalon Clint Eastwood- és Charles Bronson-filmjeihez hűen, valamint az akciófilmek műfajiságát szem előtt tartva néhány percenként következnek az előzőnél még nagyobb szabású akciójelenetek, amelyek között a szusszanásnyi idők valóban csak a pulzus átmeneti helyreállására szolgálnak.

S ezzel el is érkeztünk a Mission: Impossible zsánerfilmhez méltó vizsgálatához. Egy pillanatig se felejtsük el, hogy az MI4 akciófilm, s mint ilyen, a műfajiság számára elsődlegesen a vizuális orgiában és az adrenalinbombákban nyilvánul meg. A sztori az akciófilmekben indifferens, inkább csak ürügy, ami összekapcsolja a látványelemeket. Persze a jó és rossz harcára épül, mint ahogy a James Bond-filmekben megszoktuk. Fölösleges tehát számon kérnünk a filmen a realitást, nyilván nem lehet tapadós kesztyűvel mászkálni az üvegfalon több száz méter magasban, mint ahogy időutazás sincs, meg Alienek-Predátoro sincsenek, de kapaszkodjunk meg, Rambo sem végezhetett volna a valóságban a teljes vietnami, pláne szovjet hadsereggel. A túlzás mindig is a műfaj szerves része volt, játékszabály, amelyet csak elfogadni lehet, s az adott cselekmény valóságosságához tartozónak venni, hogy például repülnek az emberek (Tigris és sárkány), vagy hogy valaki nem hal meg egy golyószóró-sorozattól (mint bármely Schwarzenegger-, Stallone-akciófilmben, s különösképpen a John Woo-mozikban). Az akciózsánerben a Mission: Impossible példaértékű, par excellance alkotás, amely éppen annyira túloz, amennyire egy ilyen mozitól elvárható, viszont sokkal hitelesebben teszi azt, amit tennie kell, mint például az éppen a John Woo által rendezett második epizód. A számítógépes trükkök ízléses alkalmazása pedig sikeres elegyet alkot a kaszkadőrökkel felvett hús-vér jelenetekkel. Így tehát nincs más hátra, mint hátradőlni, élvezni a megelevenedett hidegháborút, s drukkolni azért, hogy ne dobjon a főgonosz atombombát senkire. Meg azért, hogy ha mi nem is érezzük képesnek rá magunkat, Hollywoodban újra legyen valaki, aki természetfeletti elszántsággal megakadályozza az Armageddont, és rásegít kicsit a világbékére. Ethan Hunt és csapata megteszi ezt nekünk – s nem fogadnék nagy tétben arra, hogy most csinálják utoljára.

(Mission: Impossible – Fantom protokoll – színes amerikai film, 133 perc, 2011. Rendező: Brad Bird.)