Zöld űrtankban támad a vörösfejű robotküklopsz

Visszatértek a szocializmus játékszerei a Városligetbe. Lehet nosztalgiázni: vitrinben a pedálos Moszkvics és a rugós foci, az űrtank, az űrcsónak és az űrpisztoly.

A játék definíciója az, hogy hogyan megyünk egymás idegeire – vezette fel A szocializmus játékszerei című kiállítás megnyitóját a Közlekedési Múzeumban Dolák-Saly Róbert humorista. Digitális kivetítővel abszolvált, vérbeli DSR-poénokkal kiegészített diavetítése után aztán kiderült: az elvtársak ezt másképp gondolták. Ők ugyanis nem bíztak a véletlenre semmit, így ezt sem: „hála a gondos ellenőrzésnek, a forgalomba került gyermekjátékok ma már nevelő hatásúak”. A bolgár népköztársaságban jelent meg ez a gondolat, de nyugodtan szárba szökkenhetett volna ez a béketábor bármely országában.

Mert internacionalizmus ide, fokozódó nemzetközi helyzet oda, a Közlekedési Múzeumban országok szerint voltak csoportosítva a szocialista játékok. A viszonylag kis területen, de ott viszont minden négyzetmétert kihasználva, gazdagon berendezett tárlat elején lévő szoba kapásból visszarepít az időben: az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején járunk, karácsonykor méghozzá. A hitelességet garantálta, hogy a húsz év fölötti látogatók mindegyike kapásból kiszúrt valamit a nappaliból, amit ő maga is látott saját nagyszüleinél (részemről: ágytakaró, tükrös szekrény, és a ruhájára mászó katicától frászt kapó porcelán giccslány). De az időutazással kacérkodó lakberendezőnek ez sem volt elég: ügyelt arra is, hogy VOR-fogason lógjon a Mátrix-kabát, és hogy a karácsonyfa alá helyezett rugós fociból kapásból hiányzott a fél csapat. „Hát különben hogy vittük volna vissza a boltba?” – kommentált derűsen egy idős úr.

Csapajev puskája

De vissza kicsit a szocialista nevelő szándékhoz. 2011-ből, az Y-generáció képviselőjeként nekem már csak utólagos tippjeim lehetnének, már csak azért is, mert amikor még a célcsoportját alkottam a kiállított termékeknek, akkor már megjelentek a piacon és a játszótereken az olyan hanyatló nyugati játékópiumok, mint a matchbox, és nekünk már a G. I. Joe is többet mondott, mint Csapajev, akinek egyébként itt volt kicsinyítve a Maxim típusú géppuskája, valami lehetetlen almazöld kivitelben. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a Magyar Népköztársaság űrpisztolya rám már nem volt akkora hatással, mint galerink idősebb tagjaira: a torkolattüzet piros fénnyel helyettesítő csodafegyver hozzám már csak olyan formában jutott el, hogy a felét megette a rozsda. Itt viszont csillogott-villogott a vitrinben, ahogy az összes űrtank és űrautó, egyedül a szovjet platós teherautónak adott keményen a korrózió, de még így is látszott rajta, hogy aki ezt sokszor tolja a helyére, abból előbb-utóbb Nyikolaj Szergejevics Valujev, vagy Alekszandr Alekszandrovics Karelin lesz. A többieknek meg ott a műanyagtank, citromsárgában, vagy az a piros-kék-narancssárga fröccsöntött mozdony, ami olyan arányokkal bírt, hogy simán bekajálom, ha valaki azt mondja: Wahorn András készítette el egy meg nem jelent Tim Burton-film díszletének.

A címadó robotküklopsz

Vissza az űrbe, de maradjunk még a tankoknál: erre a témára bizony mindenki rápörgött a béketáborban, a szürrealitás szempontjából egyértelműen a lengyel delegáció versenyzője vitte el az MNO Kultúrgrundjának különdíját: ő pedig nem más, mint a zöld űrtankban támadó vörösfejű robotküklopsz. Jutalma a cím. A piros űrcsónak a Szovjetunióból nem is rúghatott mellette labdába, cserébe viszont a mi népköztársaságunk bebizonyította, hogy a betonszürke, materializmus uralta létező izétől egyáltalán nem volt idegen a pszichedélia: ahol olyan játékot találnak ki, mint a kerekekre szerelt, gombákat püfölő dobos nyuszi, ott nem áldozott még le a fantázia csillaga. Ugyanerről bizonyosodhattunk meg a román mézeskalácsszív, a felhúzható, kínai dinoszaurusz kapcsán is. Ott volt még aztán az igazi nevelő célzatú játék: a kábeles távirányítású jármű. Az egy dolog, hogy a kormány sokszor legalább akkora volt mint maga a másfél méteres kábel végén függő járgány, de nem véletlen, hogy nem írtam autót: távirányítható, kábeles repülőgép is volt ugyanis, na itt volt szükség csak igazán az agytekervények megerőltetésére. Hogy tudniillik mire is való egy repcsi, ami soha a büdös életben nem száll fel. Körülbelül arra, mint a lendkerekes űrhajó – pont ilyenje volt Ságodinak a Moszkva térben amúgy.

Moszkvics, Flintstone

A legnagyobb sláger mégsem ez volt: a KGST-térség Flintstone-modelljei, közismert nevükön a pedánsan letisztított, csillogó pedálos Moszkvicsok az idősebbeket hozták lázba, a gyerekeket, akinek jó, ha szüleik játszottak ezekkel a tárgyakkal, pedig a kézi hajtányozás útján áramot nyerő kisvasút jött be. Csodálatos pillanata volt múlt és jelen találkozásának, mikor okostelefonnal mérték az időt, hogy mennyi idő alatt megy körbe a szerelvény. Józsika pedig, akit ránézésre a kiránduló osztály bohócának lőttünk be, valószínűleg örökre hálás lesz fotósunknak, mert a kedvééért még megengedte a tanárnő, hogy tekerjen egyet a vonaton. Pedig Józsika büntetésben volt.