A fiatal lengyel szerző maga is elmondja magáról, hogy az évek előrehaladtával egyre több kérdése van, és egyre kevesebb válasza. Ebben a könyvben is ajtókat nyitogat, de ritkán szánja rá magát, hogy be is lépjen rajtuk. A kötetnek három mottója van, elég szokatlanok. Az első kettőt a Hamletből ragadta ki a szerző, az egyik a „...vagy...” a másik a „...vagy nem...” – ennyi az egész. A harmadik, a „...stb...” a Vörös és feketéből származik. Persze származhatna bárhonnan máshonnan is, ahogy a „vagy” és a „vagy nem”, de nyilván van oka a választásnak: a Hamlet alapvető kérdésfeltevéseket testesít meg, amikre Katarzyna Sowulánál teljesen esetleges a válasz: vagy (igen), vagy nem. Vagy ki lehet belőle jönni, vagy nem lehet belőle kijönni. Vagy végleges, vagy nem. Vagy tudom a végét, vagy még én sem merem megkérdezni magamtól, mi lesz ennek a vége.
A másik mottó forrása, a Vörös és fekete pedig karrier-regény, illetve inkább lecsúszás-regény, ahol a főhős következetesen és makacsul vágja maga alatt a fát, és nem is végződhet máshogy a történet, mint ahogy azt Stendhal befejezte. A főhős pusztulásra van ítélve a saját korában: „(Julien Sorel) stb.” Sowula novelláiban is sok olyan figurával találkozunk, akiről ugyanez az érzése lehet az olvasónak. Általában abban a pillanatban kerülnek elénk, amikor valami már végleg elromlott. Tönkretették az életüket, vagy csak nem tudták megfékezni a pusztulást.
A Nulla-nyolcszáz főhősnője a férjét veszti el egy ejtőernyős balesetben, (négyszáznyolcvan ugrás, ennyi jutott neki a repülésből, a szabadságból), és már csak a tudakozót hívhatja fel, ha beszélgetni szeretne. Innen a kötetcím is: a nulla-nyolcszáz a lengyel tudakozó telefonszáma. Az idős szívspecialista egész életét gyerekek megmentésére áldozta, és nyugdíjas évei első napján, gyermektelenül és egyedül szembesül a kérdéssel, hogy volt-e egyáltalán értelme (Sowa úr válaszol a kérdésekre). A halott nagyapáról csak a temetése után derül ki: egy egész élet sem volt elég, hogy igazán megértesse magát a családjával (A pecsét), Az ajtó túloldalán című novellában meghal egy idős nő, akit szép lassan mindenki elhagyott, és akiről réges-rég tudták a szomszédai is, hogy miért ment tönkre, a rendőrségnek is pontosan el tudják mondani. De valahogy mégsem lépett közbe senki, ahogy az Alácska férfi főszereplője sem képes arra, hogy megállítsa a szerelme testi-lelki hanyatlását, míg végül évekkel később elhasznált prostituáltként látja viszont a nőt. Abban a pillanatban válunk el tőle, amikor a feleségével kilép a kávéház ajtaján. Ő azon kevesek egyike, aki kimondva is vállalja a felelősséget azért, hogy annak idején elhagyta Alát: „Talán ez volt a legrosszabb, amit tehettem”.
De idáig nem sokan jutnak el a kötet elbeszéléseiben, a legtöbben – mint Az ajtó túloldalán szomszédai – csak a tanúságtételig, és a novellák nagy része is megáll itt: a tanúságtételnél, az elmesélésnél, annál a pontnál, ahol a kérdések felvetődnek. A válaszadásig (ítéletig?) már nem, de a történetek azt sugallják: nem biztos, hogy létezik más válasz, mint a bizonytalanság, az esetlegesség („vagy – vagy nem”), esetleg éppen az eleve elrendeltség. Változtatni mindenképpen nehéz. „Néha eszembe jut, hogy talán gyónnom kellene, de miféle gyónás volna az a megbánás leghalványabb nyoma és a javulás szándékának szikrája nélkül„ – tűnődik A hallható és hallhatatlan dolgokról a főszereplő. Az ő életében egy kapcsolat felbomlik, egy másik alakul. Megbánásnak nincs értelme, és a javulás sem értelmezhető: ha így volt rendelve, akkor azért, ha pedig minden teljesen véletlenszerű, akkor azért.
Ezzel a paradoxonnal küzdenek a szereplők akkor is, amikor a hitüket keresik: majdnem minden elbeszélésben felbukkan egy szent, egy szentkép, egy legenda. Repülő, csodatévő, gyógyító szentekről, akiknek a csodáit el kellene hinni, de ez meghaladja a hősök erejét, és a legendák időnkénti abszurditásával sem könnyű mit kezdeni (ahogy a saját történetük abszurditásával sem). Nem véletlen, hogy mindenki hozzá illő szentet kap: a lehetetlen ügyek patrónusát, az elveszett tárgyak védőszentjét, esetleg egy repülni képes szentet, vagy egy púpos, sánta törpét, mint Castellói Boldog Margit. Valamiért mindig a szentek körül toporognak, próbálják úgy megközelíteni őket, hogy az ő életük felől nézve is értelmet nyerjenek, megfoghatóvá váljanak. Mint az Esti imádságom szombaton, június tizenharmadikán főszereplője: „Elveszett tárgyak és emberek védőszentje, Páduai Szent Antal, segíts, hogy megtaláljam magam ebben az egészben! – Rövid, de hát nem vagyok egy imaszakértő”.
(Katarzyna Sowula: Nulla-nyolcszáz, a József Attila Kör Világirodalmi Sorozata és a L'Harmattan Kiadó közös kiadása. Fordította: Keresztes Gáspár. A szerző 2011-ben a három hónapot töltött Magyarországon a JAK Solitude programjában.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!