Most is egy igazán régi lemezt szedtem elő, s ahogy hallom, a Machine Head 1994-es, Burn My Eyes című korongjának döngölése még 2012-ben sem elhanyagolható. Robb Flynn énekes/gitáros és a zenekar többi tagja tizenkettő dalt pakolt fel a korongra – a Roadrunner kiadó vezetőinek gyönyörtől való zokogása biztos eltartott egy hétig.
Robb papa a Violence nevű bandában kezdte, aztán dobbantott, így a „Gépfej” első lemezével azonnal robbantott. Persze egy ilyen nagy múltat maga mögött tudó zenekar életében lefutnak a kötelező rotációs körök a hangszerek frontján. Chris Kontos úgy dobol az első lemezen, mint egy félisten, viszont az 1995-ben taggá vált Dave McClain a mai napig istenként üti a bőrt. Gitárügyileg is volt egy kis változás: a meglehetősen exhibicionista Logan Madernek ’97-ben telt ki az ideje. Utána egy picit a Soulflyban tolta, de – így megy ez – ott is kitelt az a bizonyos idő.
Na de… Szóval van itt egy tucatnyi, csak tonnákban mérhető nóta, amelyek még most is megkívánják a play gombot, és a riffek elsajátítsa is kellemes feladat a leendő gitárhősöknek. A stúdiótechnika nagyon sokat fejlődött a régi szép idők óta, ám a lemez hangzása ennek ellenére is megállja a helyét, sőt. Szerencsére millió lemez születik, de sajnos még mindig vannak zenekarok, amelyek – a fene se tudja, miért – borzalmas hangzással jönnek elő a sötétből. A Machine Head vagy éppen a Fear Factory szerencsére mindig is ügyelt erre. Nem tehetek róla: ha szarul szól egy lemez, akármilyen „alap” is a banda, képtelen vagyok meghallgatni.
Szóval a MH már a Burn My Eyes lemeznél megmutatott legalább két dolgot: képesek dalt írni, és ritka komoly hangszeres tudás áll a srácok mögött. Kedvenceim: Davidien, Old, Death Church. Ám ettől függetlenül is csupán egy–két „gyengébb” szerzemény van a lemezen. Napjainkig nyolc korongot adott ki a zenekar (ebből egy koncertalbum), amelyek nem maradtak meg minden esetben a kezdeti stílus mentén. Konkrétan: a ’95 tájékán ébredező, úgynevezett numetal, és minden, ami azzal jár (lassabb tempó, egyszerűbb dalszerkezet, Adidas melegítő) megfertőzte Robbékat, így pár esztendőnyi kóborlás következett. Viszont nem kell aggódni: a 2007-es The Blackening és a 2011-es Unto the Locust című lemezek már az ősi recept szerint készültek. Még mindig képesek leiskolázni nemcsak az összerakott instant zenekarokat, de olykor még a nagy öregeket is. Ezt 2009-ben megmutatták Tokajban is.
