Aranypillanatok a múltból – Cannes

A végső nyertesre most még tippelni sem lehet, ezért inkább a múltba révedtünk, s felidéztünk néhány különösen emlékezetes Arany Pálma-díjas mozit a filmtörténetből.

4 hónap, 3 hét, 2 nap

A román film megkoronázásához tapsolt 2007-ben egész Cannes, amikor Christian Mungiu elnyerte az Arany Pálmát 4 hónap, 3 hét, 2 nap című drámájával, és az Un Certain Regard szekcióban is román film nyert, a még a rendezvény előtt autóbalesetben elhunyt Christan Nemescu California Dreamin’ című alkotása ért révbe a párhuzamos versenyszekcióban. A példátlan siker már évek óta érett, Christi Puiu, Corneliu Porumboiu, Radu Muntean szállították a román újhullám fesztiválsikereit 2005-2006-ban, de a legnagyobb elismerésre 2007-ben került sor. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap mindent magában foglalt, ami miatt érdemes szeretni – vagy utálni – a román filmet: nyomasztó, realista történetek, hosszú beállítások, precíz színészi játék, tökéletesen megírt forgatókönyv. A történetben pedig ezúttal egy illegális abortuszra vállalkozó fiatal lány szenvedi el a lelketlen orvos és a helyzet pszichológiai megpróbáltatásait.

Zongoralecke

Enyhe túlzással ez volt a nap, amikor az ausztrál filmkészítésre művészi értékei alapján kezdett odafigyelni a világ. Mel Gibson a Mad Max-szel, Peter Jackson a Hullajóval már tömegfilmes igényeket elégített ki, a szakmai elismerést azonban egy hölgy szerezte meg. Az 1993-as Zongoraleckében ugyan amerikai, kanadai és brit gyökerekkel bíró színészek viszik a prímet, de ízig-vérig ausztrál a történet és a hangulat is. Jane Campion – a forgatókönyvért utóbb Oscar-díjjal is jutalmazott – kimagasló teljesítménye elsősorban a remek színészvezetésben és az atmoszférateremtésben érhető tetten, s örökre emlékezetes marad Michael Nyman zenéje is. A filmben a süketnéma anya és lánya egy zongorával érkezik meg Ausztráliába, ahol először találkoznak az új férjjel-mostohaapával. Az élet azonban úgy hozza, hogy ez a kapcsolat nem lesz olyan szenvedélyes, mint amilyen egy másik helybélivel lehet.

Párizs, Texas

Wim Wenders története először helyezi rá a világtérképre a Texas állambeli Párizst. A német újhullámos rendező, aki 1984-es Arany Pálmájával a legnagyobb szakmai sikerét érte el (a Berlin felett az égért „csak” a legjobb rendezés díját kapta), egy amerikai környezetben forgatott road movie-val tartósította jelenlétét a legnagyobb rendezők között. A német film akkor már évek óta tartó sikertörténetéből Wenders nemcsak ezzel a filmmel vette ki a részét, de a Párizs, Texas a legkomplexebb és legteljesebb vállalása volt. Történetének főhőse egy férfi, aki sikertelenül menekül a múltja elől. Amikor visszatér, rég nem látott fiával elindul megkeresni még régebb óta nem látott feleségét, akire egy houstoni didi-bárban lelnek rá. Az útkeresés, identitásválság témakörét remekül feldolgozó Wenders klasszikus melodrámai stílusjegyekkel teszi még emlékezetesebbé a nagy hallgatások és nézések úti filmjét.

Az árnyéklovas

Az öngyilkossági kísérlete után nehezen magára találó Akira Kurosawa a hollywoodi fenegyerekek nagy példaképe volt. Így nem meglepő, hogy George Lucas és Francis Ford Coppola közreműködése kellett ahhoz, hogy 1980-ban elkészülhessen Az árnyéklovas, a kései Kurosawa-korszak egyik legünnepeltebb mozija. Előtte már öt éve nem filmezett (akkor a Derszu Uzalát rendezte meg), s majd újabb öt év telt el, mire elkészül a Káosz (1985-ben). Az árnyéklovas történetében egy hadúr halálát három évig kell titokban tartani, s a dublőrként alkalmazott egyszeri tolvaj meglehetősen sikeresen játssza szerepét, de három év elteltével mennie kell. A klasszikus chambara történet a legszebb Kurosawa-erények tárháza, nem véletlenül ünnepelte Cannes 1980-ban a kiváló rendezőt. Kurosawa addig egyébként még nem nyert a Croisette-en, ezúttal pedig megosztva kapta a legrangosabb elismerést Bob Fosse Mindhalálig zene című filmjével.

MASH

Robert Altman fekete komédiája a koreai háború szanitéceiről új gondolkodásmódot vitt bele a humorba Hollywoodban. Az első stúdiófilm, amelyben elhangzik a f**k szó, Cannes-ban 1970-ben Arany Pálmát nyert – és nem a szókimondásáért. A függetlenfilmből egy hatalmas kasszasikerrel rögtön Hollywood csúcsaira megérkező rendező feltehetőleg nem kereste az ilyesféle hírnevet, s a francia filmfővárosban sem sok olyan film nyerte el a legrangosabb elismerést, amely blockbusterként a pénztárakban is aratott. Donald Sutherland, Elliott Glould és Tom Skerritt viszont olyan hitelesen néz szembe az irónia segítségével a háborús szörnyűségekkel, hogy azt a vietnami háború idején nem lehetett nem politikai üzenetként dekódolni és belőle nagy pénzügyi sikert csiholni. Mi az örökzöld humora mellett leginkább a magas fokú művészi színvonalnak tapsolunk.

Nagyítás

Michelangelo Antonioni első angol nyelvű mozijával képes volt az önmagának állított magas színvonalat is emelni. A Nagyítás kortalan klasszikus, s szinte döbbenetes, hogy 1966-ban készült. A Nagyítás Arany Pálmája bőven feledtette a rendezővel, hogy hat évvel korábban még ő könyvelhette el az egyik legnagyobb botrányt a fesztiválon A kaland című filmjével, amit a közönség olyannyira nem értett, hogy nemcsak kifütyülték, de egyenesen paradicsommal is megdobálták az újító direktort. A Nagyítás szerzőisége ugyanakkor már nem volt ismeretlen a hálás közönségnek. Egy fiatal fotós kerül egzisztenciális válságba, majd egy gyilkosság feltételezett lefotózása után már a képzelet és valóság relativitásával kell szembenéznie. Antonioni szimbolizmusába kis politika is vegyül, miközben a divatfotózás területe a könnyedebb szórakozásra vágyókat is a mozikba csalhatta – bár a legjobban aztán ezek a nézők is csalódhattak.

Az édes élet

Ha szeretnénk kiválasztani egy filmet, hogy mitől is volt jó a szerzőiség és a modernizmus, keresve sem találhatnánk tökéletesebb példát a nagy mesélő, Federico Fellini Az édes életénél. A konzumkultúra, az evilági hívságok ellen a kiüresedettséggel, elfelszínesedett kapcsolatokkal reklamáló alkotás tökéletes pszichológiai és lelki ábrázolása az ötvenes évek végi társadalom állapotának. Az édes élet eseményekkel sodródó újságírója mindenhol az igaz prófétát keresi, ám csupán hamis messiásokba botlik. Így halad jelenetről jelenetre, s két és fél óra elteltével sem jut közelebb a megoldáshoz. A főszerepet alakító Marcello Mastroianni egyszerűen fenomenálisan alakítja saját magát, Anita Ekberggel megszületik a szőke, üresfejű celeb-baba prototípusa, s létrejön a rámenős lesifotós karakterének nevéből egy köznevesült fogalom, a Paparazzo. A cannes-i Arany Pálma 1960-ban a legkevesebb volt eme remekmű elismeréseképpen.

---

Szereti a filmcsokrokat? Itt talál még belőlük!