A férfi, aki vakon lett aikidómester

Az igazi fogyatékosság a szeretet hiánya – mondja Németh Vilmos aikidómester, aki 16 évesen veszítette el a látását, és dokumentumfilm készült róla.

– Mit gondolt először, amikor megkeresték, hogy filmet készítenének az életéről?
– Nagy megtiszteltetés volt számomra a felkérés. Tóth Péter Pál rendező keresett meg az ötlettel, de mielőtt igent mondtam, sokat beszélgettünk. Nem akartam elvinni a történetet a nagy magyar keserűség irányába. Nem tartom magam fogyatékosnak. A filmben is elmondom, hogy szerintem az igazi fogyaték a szeretet hiánya. Azt szerettem volna megmutatni ezzel a filmmel, hogy bármilyen helyzetbe is kerül az ember, ha van benne akarat, szív és élet, akkor fel lehet állni belőle. Amikor tizenhat éves koromban megvakultam, édesanyám azt mondta nekem: „nem az a szégyen, ha elbukunk, hanem az, ha nem tudunk felállni”.

– Nehezebb volt elfogadni a sorsát úgy, hogy látónak született?
– Aki látott és megvakult, az felfogja, hogy mit vesztett, de van elképzelése a világról. Aki sosem látott, nem tudja mihez hasonlítani a veszteségét, de a világról alkotott képe sem lehet olyan teljes. Mindezek ellenére természetesen hatalmas tragédia 16 évesen megvakulni. A filmesek is meghökkentek, amikor azt mondtam nekik, hogy mára óriási ajándékként tekintek az állapotomra: én igenis látok, látom a világot, legfeljebb nem nézem. Megtanultam másképp érzékelni a környezetemet, és nem megyek el olyan dolgok mellett, amit látóként sosem vettem észre. Ákost egyébként nagy kedvencemnek tartom, a látásom elvesztésének folyamatában nagyon sokat segítettek a versei. Normális, hogy az ember ekkor befelé fordul, ebben volt számomra nagy segítség az ő költészete. Emellett a taoizmusból merítettem, például Lao-ce munkásságából.

– Úgy tudom, ön az egyetlen vak fekete öves aikidómester a világon. Hogyan tudta elsajátítani ezt a harcmodort?
– Már nem én vagyok az egyetlen, hallottam valakiről Angliában, aki szintén fekete öves, és dan-fokozatokban már előrébb tart, mint én. Egyébként az én esetem nem olyan egyedi külföldön, mint itthon: találkoztam például egy olasz nagymesterrel, aki féllábú volt, a falábával küzdött; a japán mesterek pedig egyáltalán nincsenek megütközve a vakságomon. A fogások elsajátítása látás nélkül sokkal nehezebben ment ugyan; mindent le kellett tapogatnom, hogy tudjam, hogyan kell csinálni a gyakorlatokat. De egy idő után a mesteremnek, Verebics Antalnak is annyira természetes volt az állapotom, hogy többször meg is feledkezett róla.

– Többször elhangzik a filmben, hogy növekszik a támadást elszenvedő vak emberek száma. Tényleg így van?
– Sajnos igen. Már nincs betyárbecsület, a vak ember sem érinthetetlen többé. A vak emberek ráadásul nem tudnak személyleírást adni, így az esetek többsége felderítetlen marad.

– Ezért vállalkozott arra, hogy sorstársait is önvédelmi technikára tanítja?
– A Fehér kard több mint technikák halmaza. Hidat szerettem volna teremteni a látók és a nem látók között. A vakok többsége mostanra tart a látóktól, akik pedig nem tudnak mit kezdeni a nem látókkal. Nem tanultunk meg egymás mellett élni. A Fehér kard nemcsak technika, hanem filozófiai rendszer is. Mert az én feladatom nemcsak az, hogy megtanítsam, hogy tekerjenek le egy támadó kezet magukról, hanem hogy elhiggyék, vakságukkal nem ért véget az életük. Jelenleg sajnos nincsenek támogatóink, és még teremgondjaink is vannak.

– Mit szól ahhoz, hogy a magyar Zatoichinak nevezik?
– Az emberre ragasztanak címkéket, de én Németh Vilmos vagyok. Zatoichi legenda, tévésorozatok, mozifilmek szereplője. Én pedig azt mondom, minden legenda annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle. Én küzdök a vakokért, a vakvezető kutyák esélyegyenlőségéért, a vakok iskolai tananyagainak bővüléséért. Most végzek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán, s úgy végeztem el az öt évet, hogy alig volt tankönyv, amiből tanulhattam. De gondot okoz például a tananyag mellett a megfelelő felolvasószoftverek beszerzése is, amelyek nagyon drágák, és állami támogatásuk itthon elenyésző. Zlinszky János professzor úr, volt alkotmánybíró nevét külön is kiemelném, aki a Pázmány jogi karán tanított, és sokat segített nekem. Aminek még örülök, hogy néhány általános és középiskolába már meghívtak, hogy tartsak előadást a vakok életéről. Az egyik előadásom végén a gyerekek írtak néhány sort a benyomásaikról. Sokan írták, hogy mostantól teljesen másképp tekintek a vakokra.

– Hagyjuk akkor a címkéket. Hogyan határozza meg önmagát?
– Én egy egyszerű vak srác vagyok, aki teszi a dolgát. Szerencsére egyre többen leszünk, de még mindig nagyon kevesen vagyunk. Már húsz éve, hogy édesanyám meghalt, de nagyon szeretnék az emléke előtt tisztelegni. A fekete övet is csak azért szereztem meg, mert ha ott van az öv a derekadon, akkor az emberek elhiszik, hogy tudsz. De az öv is csak szimbólum, semmi több. Hogy Bruce Lee-t idézzem: hordhatsz a derekad körül bármilyen színes övet, ha nincs mögötte tudás, akkor csak arra jó, hogy a gatyádat tartsa. Kétszer támadtak meg az utcán, a második alkalommal négy nappal a fekete öves vizsgám előtt. Dulakodtunk, néhányszor megrúgtam a támadót, az illető pedig menekülőre fogta. Mentem utána, és ordítottam az utcán, jöjjön vissza, és verekedjünk. Aztán belegondoltam abba, hogy milyen elkeseredettség vezérelhette ezt az embert, és még ott az utcasarkon úgy éreztem, hogy megbocsátottam neki. Nem lehet haraggal a szívünkben élni. Ne ítélj, hogy ne ítéltess, ahogy a Szentírás tartja.