Nem Alien, de mégis Alien – Prometheus
Ridley Scott 1979-ben elindított egy legendát, megrendezte A nyolcadik utas: a Halált. Az Alien-filmek reneszánsza és népszerűsége a mai napig töretlen, az emberek találkoztak már az idegenekkel űrhajón, saját bolygójukon, börtönbolygón és utalásjelleggel a Földön is, miközben az idegenek rajongói kérés után összecsaptak a Predatorokkal is. A rendező most visszatért a gyökerekhez és egy előzményfilmet szeretett volna készíteni az Alienekről, amit aztán hosszas huzavona után egy, a brandtől független földönkívülis sci-fivé formált át. Ettől még (s a film erre közvetlen utalásokat is tesz) természetesen ez egy Alien-film, azok közül is az előzményekről beszélő darab. A filmről páros recenziót közölnek a rovat kritikusai.
Megismerni egy pedofil hétköznapjait – Michael
A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik legegyedibb darabja a versenyprogramban egy elsőfilmes osztrák alkotás volt. A rendező Markus Schleinzer ettől még cseppet sem nevezhető zöldfülűnek, vagy amatőrnek, éveken keresztül Michael Haneke casting direktoraként tanulta a rendezés fogásait. A nagy mester árnyékából pedig egy olyan forgatókönyvvel lépett ki rendezőként, amit Haneke maga is szívesen vászonra vitt volna. Schleinzer egy pedofil hétköznapjait mutatja be, s egy tízéves kisfiúval való kapcsolatán keresztül ábrázolja egy „szörnyeteg” életét. A hanekei bizarr megdöbbentően távolságtartó, puritán eszközökkel és módon beszél egy pedofil mindennapjairól. A film iránti érdeklődést segíti, hogy több osztrák eset is bejárta a világot az elmúlt években, de a rendező története egy fiktív eseményről szól. Nem könnyű nézni, de mozgóképként rendkívül egyedülálló, nagyon magas színvonalú munka. Tavaly a miskolci Cinefesten a zsűri díját nyerte el, a rendező a Magyar Nemzetnek interjút is adott.
Cirkuszi horror Franco tábornokkal – Egy őrült szerelem balladája
Hogy a spanyolok őrültek, mindig is tudtuk. Ahogy azt is – ha máshonnan nem, a filmjeikből ez rendre kiderül –, hogy a mai napig nem képesek kiheverni sem a polgárháború, sem az azt követő Franco-diktatúra emlékét. Álex de la Iglesia filmjénél, amit Velencében Tarantino magasztalt az egekbe, nehéz lenne ezt még látványosabban nyomatékosítani. A teljes műfajkavalkádba fulladó, és ezért szinte már nézhetetlen mozi – a háborús heroizmustól a Fellinit idéző édesbús groteszken át a véres trashfilmekig rengeteg mindent kutyult össze a rendező – két cirkuszi bohóc szofthorrorba átcsapó küzdelmét mutatja be a szépséges akrobatalány kegyeiért a diktatúra kései szakaszában. A film hemzseg a hasadt személyiségektől, a nevető bohóc kegyetlen állat, de a gyerekek imádják, a síró bohóc szelíd macinak tűnik egészen addig, amíg nem kezd önmaga és mások megcsonkolásába, és rajtuk kívül sincs egy épelméjű szereplő sem a filmben, még a pár percre feltűnő Franco tábornok tűnik a legszolidabbak, annak ellenére, hogy a film sugalmazása szerint nyilván ő zavarta össze ennyire honfitársai és alattvalói fejét. Spanyol szakosoknak kötelező, másoknak viszont komoly megpróbáltatást jelenthet ez a 107 percnyi mozis ámokfutás.
A korábbi hetek mozibemutatóiért kattintson ide.
