Két szakadt romantikus útja a világhírig

Patti Smith könyve két világhírű művész csikóéveinek krónikáját nyújtja egy olyan korból, amikor minden megtörténhetett és általában meg is történt.

Miért is kellene elolvasnia valakinek mifelénk a Kölyköket? Persze, tudjuk, a világ kulturális erővonalai úgy rajzolódnak ki, hogy a New York valamelyik koszlott szegletében történteket a legtöbben – azok is, akik szidják ezt a kultúrfölényt – fontosabbnak látják, mint teszem azt Varsó vagy éppen Minszk – egyébként nagyon is komoly – szellemi lüktetését és kisugárzását. És ha már így van, akkor bizony fontos bedekkerként is eladható ez a könyv az ilyesmire fogékony olvasóknak: íme, ilyen volt a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején ennek a romlott városnak a fülledt szellemi faunája, amiben kivirágzott „az amerikai punk keresztanyjának” (ő lenne Patti Smith) meg az egykori botrányhős fényképészhérosznak (ő lenne Robert Mapplethorpe) a karrierje.

És az erre fogékony olvasó nem is fog csalódni, hiszen bekukucskálhat a kulisszák mögé, és egy szemtanú szemével láthatja, ahogy a hatvanas évek méhéből világra vajúdta magát a hetvenes évek harapós, kiábrándult, veszett és mégis költői művészvilága a Nagy Almában. Ráadásul szinte minden lapon feltűnnek érdekes, izgalmas, beteg és őrült figurák, bukásra ítélt angyalok és névtelenül elbukó reménységek, mindenféle protocelebek, meg a különféle sleppek változatos legénysége, nem is beszélve az agyonsztárolt trendszabókról. És néha még komoly művészek, mi több, nagy alkotók is felbukkannak a kötet lapjain – a főszereplőkön kívül persze. Ezek némelyikének a neve felénk is bőven az „illik ismerni” kategóriájába tartozik (Dylan, Handrix, Warhol, Ginsberg, Burroughs stb.), a többiek felismerése, azonosítása pedig jól eső érzéssel töltheti el a popkulturálisan művelt közönséget.

De hogyha ennél hathatósabb érvet keresnénk az első mondatban feltett kérdésre, akkor inkább azért vegyük kézbe ezt a könyvet, mert mágia van benne. (A kifejezést egyébként magától Mapplethorpe-tól kölcsönöztem, hiszen a könyv szerint ő minősített így minden tényleg sikerült és figyelemre méltó alkotást.) A könyv szerzőjének, aki egyúttal a két főszereplő egyike, sikerült ugyanis a komoly mutatvány: ténylegesen és hitelesen felidézni a csikóévek izgalmát, azt a nagyon intenzív és nagyon telített időszakot, amit csak igazán fiatal és tényleg mindenre elszánt emberek élhetnek át. Amikor még bármi megtörténhet, és általában meg is történik. Amikor minden véresen vidám és felszabadultan komoly.

Patti Smith nyilvánvalóan az utólagos bölcsesség és rendkívül sok tapasztalat birtokában idézi fel azokat az éveket, amikor sorsa összehozta Robert Mapplethorpe-pal, aki sokáig szerelme volt, és akivel mindvégig – a fiatalon elhunyt fotóművész haláláig – alkotó- és lelki társak maradtak. Smith lelkesen és derűsen mesél erről a nagyon képlékeny időszakról, pedig a könyv nagyobb részében a tetvekkel és betegségekkel teli nélkülözés, a meg nem értettség, a számkivetettség élményéről tud csak beszámolni.

Smith a könyv elején még fiatal csitri, aki a nem túl inspiráló New Jersey-i családi környezetből New Yorkba menekül, hogy ott egy ideig lényegében hobóként tengődjön, mígnem össze nem akad Roberttel, a katolikus családja elvárásai elől menekülő, igen jó külsejű fiúval. Ez a derűs hangnem egyébként már csak azért is figyelemre méltó, mert a könyvben számos komor epizódra fény derül, kezdve azzal, ahogy a fiatal, gyárban dolgozó Smitht fizikailag bántalmazzák idősebb kolléganői, amiért egy számukra ismeretlen külföldi (Verlaine) verseit merészeli olvasni, Robert egyre merészebb szexuális kísérletezésein át a különféle mellékszereplők tragikus haláláig – az önpusztítás volt elsősorban az a közös ábécé, ami az ábrázolt közeg szinte minden tagja számára ismerősen hangzott.

Patti Smith ráadásul nagylelkű is: ugyanannyira – ha nem még inkább – szól ez a könyv Mapplethorpe rendkívül elszánt és ijesztő küzdelméről a sikerért és az elismerésért, mint arról, ahogy ez a kissé fiús és beteges külsejű nő megtalálja a helyét az életben mint költő és mint rock’n’roll hős – pontosabban, ahogy ezt a két szerepet sikerrel egyesíti. Mégis hiábavaló lenne a méricskélés, hiszen a Kölykök talán legfőbb érdeme éppen az, ahogy betekintést enged egy ennyire szokatlan kapcsolat működésébe, amiben ennyire sokféle érzelem és érdek találkozott az egymásra utaltságtól egymás művészi törekvéseinek támogatásáig. És persze kiváló bedekker is egy letűnt korszakhoz.