A csoda a gyerekek kiváltsága?

A csodák mindig a gyerekeket találják meg, de velük együtt a felnőttek is képesek szembeszállni a valósággal. Ljudmila Ulickaja meséiben biztosan.

A rongyos gyerekek, a szegényes otthonok, a pókhálós padlások, a vásott nemezcsizmák és a lyukas zsebekben rejtegetett rubelek leginkább talán egyes orosz realista regények díszleteire emlékeztetnek. Szomorú, ha arra gondolunk, hogy sok évtizeddel később játszódnak ezek a mesék. A kor persze nem olyan fontos, nem is igazán kap szerepet, leginkább időn kívül állnak a történetek – az apró utalásokból csak annyit tudunk meg, hogy egy-egy orosz kisvárosban vagy faluban játszódnak, amikor még voltak öreg ószeresek meg órások (ma már tényleg mesebeli lénynek számítanak), vannak úttörők, és ha egy német zeneszerző kerül szóba, feltétlenül hozzá kell tenni, hogy nem volt fasiszta.

Az indoklás érdekes módon nem az, hogy a németek sem voltak mind fasiszták, vagy hogy a mű értéke nem azon múlik, ki és mikor hozta létre, hanem az, hogy Beethoven már nem élt a fasizmus idején. (Szóval tiszta, mert „időben” meghalt? Mekkora mázlista!) Ezen a ponton egy pillanatra hitelét veszti az egyébként vitathatatlan jelentőségű orosz szerző. Volt persze olyan kor, amikor sokak számára teljesen természetesnek tűnt egy ilyen párbeszéd, de azért joggal elvárhatnánk, hogy 2004-ben – amikor a magyar kiadás alapjául szolgáló kötet megjelent – egy kicsivel cizelláltabban gondolkodjon Ljudmila Ulickaja is, hiszen mégiscsak gyerekek fogják olvasni ezeket a történeteket, és nem biztos, ezt a logikát kellene elsajátítaniuk.

Talán jobban tesszük, ha fejcsóválva elsiklunk e felett a kis elszólás felett, mert egyébként tényleg megható, bájos történetek Ulickaja meséi, igazi gyerekbánatokkal, őszinte gyerekkönnyekkel és nagy megkönnyebbülésekkel, amikor valamilyen hétköznapi csoda folytán jóra fordulnak a dolgok. A gyerekek életének ezek a csodái a történetekben szereplő felnőttekre is átsugároznak. Velük többnyire úgy találkozunk, hogy megszűnt már a képességük a csodavárásra: megöregedtek, megfáradtak, elvesztették a szemük világát, és csak a gyerekek azok, akikkel együtt újra átélik a nagy kalandot, a bajtól és a rettegéstől egészen odáig, amíg végül a mesei logikát követve jóra fordulnak a dolgok, és az olvasóéval együtt az ő szemük is könnybe lábadhat.

Kerül másik káposzta ahelyett, amit az elveszített pénzen kellett volna megvenni, a beteges, kigúnyolt kisgyereket befogadja egy közösség, az öreg órás a zokogó dédunokája kedvéért még egyszer leül, és képes félig vakon is megjavítani egy eltört órát. Dédnagyapa ő is, és nem az egyetlen ennek a kötetnek a meséiben. Sokszor felbukkan ez a figura, akinek az összes leszármazója „kisfiam” és „kislányom”, akkor is, ha már nagyapák és nagymamák. Már-már mitikus alak ez az ősöreg ember, a bölcsesség és a szeretet megtestesítője, aki úgy rendkívüli, hogy nem tesz semmit rendkívülit. Ő maga is egy hétköznapi csoda.

(Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről, Magvető Kiadó, 2012. Fordította: Kisbali Anna, a magyar kiadást illusztrálta: Lakatos István, 53 oldal, 2490 Ft)