A zúzás ünnepe Londonban

A rock örök és elpusztíthatatlan? Londonban örömzenével köszöntötték az ötvenéves Marshall erősítőt, mi pedig a ládák falának tövéből jelentünk.

Azért, hogy felrobbanjon a feje, felség! – mondta a legenda szerint Rob Halford, a Judas Priest énekese, amikor különleges kegyként fogadta őt a királynő, és a koronás fő rákérdezett, miért olyan hangos a rockzene. Jim Marshall is valahogy így gondolkodott, amikor kitalálta, hogy az ének tényleg szóljon hangosan. Nem valami nagy varázslat ez az egész, nem csillog az erősítő, csak sok van belőle, és kirázza az emberből a lelket is, persze jó értelemben.

A Wembley Aréna olyasmi, mint a Papp László Budapest Sportaréna, csak modernebb mellette a stadion, s mintha kisebb is lenne. Ettől még teljesen megtelt Motörhead-, Slipknot-, de főleg Iron Maiden-pólós emberekkel, akik a jellegzetes londoni külvárosi utcaképet tovább színesítették. Vannak hosszú hajú, hosszú szakállú, nagyon sok tetoválással bíró, marconán kinéző, de valójában egyáltalán nem félelmetes öregek. Vannak alig mutáló kissrácok, akik már most nagyon kemények, de még nem szolgálják ki őket a kocsmában. Vannak rocksztár kinézetű, örökké napszemüvegben cigiző férfiak, akik oldalát mindig díszíti egy szép lány. Igazi rocker archetípusok, rengeteg ilyen van még. No, de a legfontosabb mégis a mutáló fiú, hiszen ő a jövő, belőle lesz egy nap hajat pörgető legény, akiért dübörögni fog a rock.

Bármilyen meglepő, a pop által szétzilált, az elektronikus zenétől megfertőzött Európában vannak fiatalok, akik számára a diszkó inkább kínzás, mintsem az álmok netovábbja. „Szerintem amit számítógéppel készítenek, az nem zene. A zenét hangszerrel kell előállítani” – mondja a kaposvári Robi, aki 15 évesen apjával utazott Londonba, erre a koncertre. Robi gitározik, és örömmel mondja, osztályában nem ő az egyetlen, aki rockot hallgat. „Apámnak volt néhány Scorpions-lemeze, az sokat segített abban, hogy rocker lettem” – mondja a fiú, apja pedig bevallása szerint egyáltalán nem noszogatta őt ezen az úton, ez a fiú döntése volt. Ő pedig rajong az apjánál is idősebb rocklegendákért, akik fel tudják robbantani az ember fejét.

Az esemény konferansziéja annyit káromkodik, mint egy átlagos kocsis, ez valami miatt az angol nyelv esetén nem bántja az ember fülét, magyarul esetlen volna. De ez Anglia, amelyre többször is felhívja a beszélő a figyelmet, hiszen nagyon büszkék a Marshallra. Az új, ötvenéves jubileumra készített pólón ott a nemzeti lobogó, hasonló ez most az olimpiához, amolyan brites-angolos önbecsülés. Persze nem Spice Girlst akarnak hallani az összegyűltek, hanem valóban kemény zenét. A koncerten egy „házi zenekar” adja az alapot, egy dobos az egész koncertet végigdolgozza, elképesztő pontossággal és lelkesedéssel, s végig a nagy hősöket tapsoltatja meg a közönséggel. Nicko McBrain, az Iron Maiden dobosa hivatalosan a főszpíker az este folyamán, de mindössze kétszer beszél, s kétszer ül be a bőrök mögé. Ez persze nem számháború, a különböző együttesek zenészei egymás dalait játsszák el, egyszer-kétszer mástól is kölcsönöznek. Corey Taylor, a Slipknot gitáros-énekese annyit és úgy énekel, mintha a Jóisten is énekesnek teremtette volna, mindent játszik, csak Slipknotot nem, de van érzelmes dala a Thin Lizzytől és nagyon kemény metál a Panterától. Ebben segít neki a Slayer legendája, az érthetetlenül népszerű Kerry King, aki valóban csak annyit tesz, hogy széles terpeszben kiáll, lóbálja a fejét, boszorkányos sebességgel játszik, s őérte van oda a tinilánytól a háromgyerekes anyukáig mindenki.

A gitárvirtuózok, mint Yngwie Malmsteen vagy Joe Satriani pontosan azt tették, amit szoktak, utóbbi kicsit visszafogottabban, kedvesebben fordult a közönség felé, előbbi pedig egyetlen szót se mondott, de ugyanúgy ugrál és lobogtatja a haját, mint harminc éve. Végül Glenn Hughes, a Deep Purple korábbi basszusgitárosa mutatja be, hogy Corey Taylornak még tanulnia kell, ő 61 évesen is képes talpra ugrasztani a közönséget. A végén minden résztvevő közösen játssza el a Smoke on the Watert, Kerry King és Mike Portnoy, a Dream Theater volt dobosa már nem jön ki, de így is varázslatos a hangulat, felemelő, hogy mennyire egy közösséget alkot ez a sok rocker, s vicces is azt nézni, hogy az ülőhelyeken hogy feszengenek a hosszú hajú legények. Ülve hajat rázni nehéz és hülyeség is, és ugrálni kell, érezni az erősítést az egész testen. Még a hátsó sorokban is rezegtek a székek, szép bemutató volt ez a Marshalltól, ahogy az is, hogy sokan és sokszor köszöntek el a cég alapítójától, akinek meglepetésként szervezték ezt a koncertet. Jim Marshall azonban három hónapja meghalt, így mindenki – Lemmytől Slashig – csak köszöngetett neki, volt, aki élőben, volt, aki videofelvételen keresztül.

Arra nem mernék mérget venni, hogy ötven év múlva is ugyanilyen lesz a rock, hiszen látni lehet, hogy a halhatatlan hősök ma már nagypapák, s bírják még, persze a világ már nem ugyanolyan, mint a Led Zeppelin vagy a Pink Floyd indulásakor. A zenészek együtt öregedtek meg a közönséggel, s most az említett kaposvári fiatalember a harmadik nemzedéket képviseli, amely soha nem élhette át azt, amit nagyapja igen. A koncert után egy magyar hangszerkereskedő a gondjaimra csak a fejét rázza. „Ugyan már! Ez a zenéről szól! Nagyjából az ennek a koncertnek az üzenete, hogy ne Playstationt vegyél, hanem egy kib... gitárt!”

Valóban nem bírja a magyar nyelv a sok trágár szót, de itt bizony a helyén volt.