Az operaénekes csodálatos küldetése

Az operaház Juventus-díjjal kitüntetett baritonja, Szegedi Csaba tizennyolc éves koráig nem tanult zenét, lelkésznek készült. Interjú a művésszel.

− Szerepeit tekintve az elmúlt évadja meglehetősen „intrikus” volt, például az ős-Bánk bán előadásán Biberachként mószerolt, a Simon Boccanegra Paolo Albianijaként még sötétebb figurát alakított. Meglepetésként érte, hogy a szeptember 17-ei évadnyitó társulati ülésen kitüntették?
− Óriási élmény volt! Három éve vagyok az Operánál, 2009-ban diplomáztam a Zeneakadémián, kettő évig ösztöndíjas voltam, eztán léptem a pálya nagyon rögös, de gyönyörű szép útjára, mint szabadúszó. Nem állnak már mögöttem a zeneakadémiai tanárok, magamra vagyok utalva. A múlt hétfő volt az első alkalom, amikor az egész társulat előtt kimehettem a színpadra, és átvehettem ezt a megtisztelő díjat. Ennek az elismerésnek nagyon örülök, legalább annyira fontos, mint tavaly a Junior Prima Díj, sőt, még egy kicsit édesebb is, hiszen a háztól kaptam.

− Mennyi idő, erő, mekkora szív kell a sikerhez?
− Ehhez a pályához nagy szorgalom kell, nagyon sokat kell gyakorolni, napi 8-9 órát. Egy pici kis faluból, Perkupáról jöttem, tizennyolc éves koromig nem tanultam zenét, nem találkoztam zenével. Református lelkésznek készültem, az volt az álmom, hogy pap leszek. Tizennyolc évesen találkoztam először klaviatúrával, akkordokkal, összhangzattannal, szolfézzsal, ami egy átlagember életében először ijesztő, félelmetes, nem gondoltam, hogy van arra bármiféle esély, hogy ezt a tizennyolc éves lemaradást behozhatom. Mikor a Zeneakadémiára felvételiztem, 138-139 jelentkezőből 8 embert vettek fel, a versenytársak olyanok voltak, akik már az anyjuk hasában is a csellót húzták, kisgyerekként már hangképzésen vettek részt. És akkor jöttem én Perkupáról, kiálltam, és hoztam azt, amit onnan hozhattam. Az eltökéltséget, a vágyat, hogy megmutassam, mit tudok. És a hitet, ami nekem nagyon-nagyon sokat segít ezen a pályán. Szándékkal, szándék nélkül is nagyon sok nehézség, akadály kerül az ember elé, amit meg kell ugrani, le kell győzni. Nemrég beszélgettem Budai Lívia művésznővel, akivel nagyon jóban vagyunk. Volt szerencsém vele énekelni az ős-Bánkban. Ő volt Gertrúd, én Biberach. A művésznő mondta: hihetetlen ez a pálya, hiszen már maga mögött tudhat egy fantasztikus világkarriert, de még most is tanul újat, hiszen biztosan nem arra kérik fel, ami benne van abban az 50-60 szerepben, amit tud, hanem a 61-ikre.
A Jóistentől kaptam talentumot, amivel szeretnék jól sáfárkodni. Amikor tavaly a Cosí fan tutte Guglielmójára készültem, egy hónapom volt a szerep megtanulására − a nulláról az előadásig. Voltak pánikszerű pillanatok, amikor azt éreztem, hogy ez nem fog sikerülni. De sikerült, márpedig azért, mert tényleg bejöttem reggel 8-ra az operaházba, akár ide, a 218-as szobába, és órákon keresztül egyedül, este 10-ig bent voltam. Tartottam két pici szünetet, és ütöttem a zongorán billentyűt. Tanultam a szerepet, és csak tanultam, tanultam.

− Aszkéta életet kíván meg az operaéneklés?
− Nem feltétlenül. Sólyom Nagy Sándor mesterem mondta: Csabikám! Haljál meg mindig a színpadon, ha kell a szerepért, de amikor élni kell tudni, akkor éljél rendesen. Én is szeretem a bort, a barátnőmet, ki csodás ember, úgyhogy az életnek ez a része is rendben van, de amikor munkáról van szó, akkor nincs kegyelem, nagyon oda kell tennie magát az embernek. Perkupáról jöttem, engem senki nem ajánlott, nem nyomott be sehová, amit elértem, a Jóistennek és magamnak köszönhetem, annak, hogy én ezt a pályát szívvel-lélekkel akarom. Természetesen a tanáraimnak is rengeteget köszönhetek: Sólyom Nagy Sándornak, Pogány Imolának, Oberfrank Péternek, Medveczky Ádámnak, Pál Tamásnak, Kovalik Balázsnak, akiktől a legtöbbet tanultam, és a mostani mesteremnek, Miller Lajosnak. Vezetnek, tanácsokat adnak, ellátnak ezzel-azzal.

Egy emlékezetes Verdi-premier, orrvérzéssel

− Nincs túl nagy különbség az énekesi és a lelkészi pálya között?
− Az operaénekesi pálya majdnem olyan, mint a lelkészi: ahhoz is elhivatottság kell, hogy az ember a Debreceni Teológiai Egyetemről elmenjen Perkupára, vagy akár még kisebb településekre is szolgálni. Ott legyen, ott éljen, és tegye dolgát. Én is azt teszem, csak nagyobb közönség előtt. Amikor az ember kiáll a szószékre, akkor is egyedül van, amikor kiállok a színpadra, akkor is egyedül vagyok. Lehet, hogy ott a karmester, a zenekar, az énekes társak, akikkel sok kellemes élményem, de amikor az ember kinyitja a száját, és énekelni kezd, egyedül van, és egyedül Istenben, a tehetségében bízhat. Ezt nem lehet megszokni, ezzel élni kell tudni, és azt az adrenalinlöketet, stresszt, ami az embert esetleg hatalmába keríti, tudni kell úgy forgatni, hogy ne a produkció kárára, hanem az előnyére váljék.

− Laikus nézőként úgy hiszem, a reflektorfény sokféleképp hathat az emberre. Adhat erőt, de lámpalázat, szédületet is. Hogyan marad egyensúlyban?
− Az ámulatba és a rémületbe esés közti mezsgye igazán járható, és mindig a középútra kell törekedni. A szakma sok próbatétel elé állít, ilyen volt az elmúlt évad is. Biberach és Paulo Albiani ketten kitesznek egy Jágót, vagy akár egy Scarpiát, s bár az életben igazán távol áll tőlem az áskálódás, a méregkeverés − Papageno, Marcello, a Sevillai borbély vagy a Don Giovanni közelebb áll hozzám −, jó iskola gonosz szerepkörben is megmutatkozni.
Soha nem felejtem el: tavaly a Boccanegra-premierem előtt két nappal nagyon beteg lettem. Már hónapok, hetek óta éreztem, valami bujkál bennem. Egy főpróbahéten nagyon nagy a nyomás, folyamatosan színpadon vagyunk, jelmez, smink, világítás, minden − nagyon elfáradtam. Elmentem a gégészemhez, aki azt mondta, a hangszalagjaimmal minden rendben, de valami van − egy kicsit rózsaszínes volt az egész berendezés. Nazálisan el voltam dugulva, és rohamszerűen köhögtem. Ott álltam, és gondolkodtam, lemondjam-e a premiert, vagy esetleg beleköhögjek az ária közepébe. Sosem gikszereztem még színpadon. Vettem a bátorságot, és nekimentem. Ott álltam a színpad szélén a belépésem előtt 5 perccel, az orromból elkezdett folyni a vér, köhögési ingereim voltak. Már ott tartottunk, hogy 8 ütem, 6 ütem, és akkor be kell lépni. Beléptem: és én ilyet még nem éltem át! Mintha egy szent helyre léptem volna be, olyan egészséges lettem hirtelen, hogy ennyire jó előadásom talán még nem is volt! Amikor visszaléptem a színpadról, akkor megint erőt vett rajtam a betegség, amikor újra színpadra léptem, megint semmi, se orrvérzés, se köhögés. Szinte hihetetlen.
Azt nem kívánom senkinek, hogy beteg legyen, de hogy ilyenfajta megtapasztalásban legyen része, azt igen. De erről nem én vagyok az egyetlen, aki mesél. A régiek is számtalan ilyen és ehhez hasonló történetet tudnak, nekem ez volt az első.

− Vannak nézőtéri legendák a kalciuminjekcióról. Végszükség esetén élne vele?
− Én nem hiszek ilyesmikben, még a tojásban sem. Lehet, valakinek jól jöhet, hogy az adott pillanatot átvészelje, ám ez erős dopping, tudni kell, hogy annak nagyon nagy lecsengése van, és akár hetekig nem tud utána az illető énekelni. A pálinkával öblögetés persze nagyon jó, de csak otthon, amikor Perkupán édesapámmal leülünk szalonnát sütni. De azért, hogy az éneklés jobban menjen, nem tenném.

Tovább is van, kérjük lapozzon!

---- Szegedi Csaba: Mindenkinek lesz dolga, akiben van egy kis spiritusz ----

− Elkezdődött az új évad, több előadás lesz, sokkal többet kell majd énekelni, jövőre pedig nyílik az Erkel Színház is. Hogyan készül az évadra?
− Nem csak abból a szempontból volt nekem az évadnyitó társulati ülés élmény, mert díjat kaptam, hallgatva a híreket azt gondolom, nagyon jelentős művészeti fellendülésnek a küszöbén állunk. Ha az Erkel megnyílik, akkor nemcsak az emberek kapják vissza, amit elvettek tőlük, hanem az énekesek is. Nagyon sok tehetséges énekes van Magyarországon, és egy operaház kevés ahhoz, hogy mindenkinek munkát adjon. Régen hallottam olyanokat, egy operaháznak nem feladata, hogy minden énekesének kenyeret adjon, de ha valaki arra adja a fejét, hogy operaénekes legyen, akkor mégiscsak az álma az, hogy a Magyar Állami Operaházban folytassa a munkát, vagy éppen az Erkelben. Sokan vagyunk, és nagyon tehetségesek a magyar énekesek, mindenképpen nagyon biztató és reményteljes évad elé nézhetünk. Itt szerintem mindenkinek – akiben van egy kis spiritusz, tud énekelni – értékelhető produkciót tud nyújtani, lesz dolga. Most csütörtökön életemben először énekeltem Almaviva grófot a Figaro házasságának nehezebb, historikus változatában, a Művészetek Palotájában, Vashegyi György vezényletével, koncertszerű előadáson. Októberben kezdődik az évadom a Sevillai borbéllyal, amivel 2008-ban Figaróként debütáltam az Operában. Tavaly is teljesült egy szerepálmom: Marcello a Bohéméletből. Paulo Albiani és Biberach, nem mondom, hogy az ideálom, de nagyon jó iskola. A Guglielmo sem szerepálom, de fantasztikus lehetőség arra, hogy Mozartot énekeljek. Nagyon szeretek Mozartot énekelni: olyan a hangomnak, mint a gyógyszer. Mozart vigyáz az énekeseire, és összefogja, összetartja a hangot. Valamiért mindig úgy érzem, ha Mozartot éneklem, nagyon jól tudok énekelni. Ez az évad gyönyörű feladatokat tartogat: hiszen leszek megint Sevillai borbély,  Marcello, vagy Bagó a János vitézből, amit a házban még nem énekeltem. És teljesül több álmom: Malatesta szerepe Don Pasqualéből, vagy a Don Giovanni, amit eddig csak Győrben énekeltem, de magyarul. Most olaszul kell megtanulnom. Aztán teljesül az Anyegin, amit korábban a Zeneakadémián énekeltem, egészen beleszerettem a zenéjébe, és lehetek a Turandotban Ping, ami komoly technikai tudást igényel, a koreográfiája sem egyszerű. Az évadom az Ariadné Naxoszban bariton szerepével, Harlekinnel zárul, nagyon jelentős bemutató lesz. Gyönyörű dolgok várnak rám. Többfelé is előéneklek: Strasbourgban, Párizsban, New Yorkban. De éneklem még a Budavári Te Deumot decemberben Kecskeméten, vagy ami tényleg unikum lesz: a Zrínyi szózata a Magyar Tudományos Akadémián.

− Az is unikum volt, hogy szeptember 14-én az UNESCO párizsi központjában énekelt a legendás karmester, Solti György születésének századik évfordulójának tiszteletére rendezett koncerten. Hogyan képzeljük el ezt a hangversenyt vagy az UNESCO-t?
− Az UNESCO központja kívülről borzasztóan csúnya épület, de belül nagyon szép. Dobi Kiss Veronika mezzoszoprán partnereként egyedüliként mehettem ki az Operából mint bariton, ami nagyon nagy megtiszteltetés. Vásáry Tamás vezényelt, az operaház fantasztikus zenekara játszott, tele nagyon sok remek arccal, akik mind bástyaként álltak mögöttem.
Még azelőtt életemben nem voltam Párizsban, fantasztikus látvány volt az Eiffel-torony a repülőgépből. Amikor cirkáltunk a busszal a városban, egyre beljebb, az Eiffel-torony egyre közelebb került, és egyszer csak nagy totálban megláttuk, mindenki beleborzongott. A közelében laktunk a szállodában, de nem mentem el a toronyhoz: majd a barátnőmmel szeretnék oda felmenni, vele szeretném az élményt megélni.
Párizs, a fantasztikus borok és a koncert: nekem legalább akkora élmény volt, mint amikor elmentem Buenos Airesbe nyár elején, ott két kurzust tartottam, és két koncertet adtam. Ott elénekelni az Elindultam szép hazámbólt, a Háryt vagy a János Vitézből Bagót... ez egy csodálatos küldetés, nagyon örülök, hogy megadatott.

Én is ember vagyok, és amit csinálok, az nagyon szép

− Azért 2005-ben a Magyar Wagner Társaság ösztöndíjasaként Bayreuth sem lehetett kismiska!
− Nem bizony! A Wagner-versenyen vettünk részt Molnár Levente bariton kollégával, barátommal, akivel meg is nyertük a versenyt Bayreuthban. Csodálatos tíz nap volt, különleges az a színház, meg kell tapasztalni azokat az embereket, azt a hangzást, azt a szentséget, ami ott van. Az a színház azért épült, hogy Wagnert ott játsszák, és Wagner szóljon az emberekhez. Én ott öt operát láttam, és nagyon érdekes volt az, hogy az emberek még Bayreuthon belül is vártak arra, hogy bejussanak a színházba.
Leventével elmentünk egy sörözőbe, és a csapos hölgy kérdezte: honnan jöttünk, hová megyünk. Mondtuk, hogy öt előadást nézünk meg, mire kiesett a kezéből a korsó. Ő akkor már tizenöt éve próbált jegyet szerezni, és nem tudott, annyira telt házasak az előadások. Olyat is hallottam, hogy volt, aki unokaként örökölt bayreuthi jegyet, amikor meghalt a nagymama. Generációnyi idő telik el, míg az emberek bejutnak oda, tényleg hihetetlen. És fantasztikus, hogy mennyire dívik, mennyire nem tud kihalni és nem is hal ki soha ez az érdeklődés. Nemcsak Wagner iránt, hanem a klasszikus zene iránt is. Az első bayreuthi élményem Sólyom Nagy Sándorhoz köthető, a tanáromhoz, aki hosszú-hosszú évtizedekig énekelt kint: egy nyáron kivitt a családjával együtt, és több előadást nézhettünk, hallgathattunk meg. Azóta is hálás vagyok neki!

− Vannak, akik nemcsak Bayreuthba, a pesti Operába sem tudnak eljutni, sokféle okból.
− Fontosnak tartom, hogy azoknak az embereknek, akik nem jutnak el az operaházba, akár csak logisztikai nehézségek miatt, hazavigyem az otthonukba ezt a csodát. Perkupán szoktam évente tartani egyszer-kétszer koncertet a kis református templomban, hogy az ottani emberek, Mariska néni, Juli vagy Kati néni hallja, a Csabika hogyan énekel. Az Opera nekik hihetetlen, csak a rádióból hallanak ilyen muzsikát. Olyankor azonban láthatják: én is ember vagyok, és amit csinálok, az nagyon szép. Az otthoniakhoz is elviszem ezt az üzenetet, ezt a küldetést, hogy lehetőleg ne maradjon ki ebből senki. Azt mondják, magyarul énekeljek, hogy értsék, amiről énekelek. De annak is mindig megörülnek, amikor oroszul énekelek egy Anyegin-áriát, vagy egy Sevillai borbélyt olaszul. Még sok szép dolog várhat rám, de az külön öröm nekem, hogy az embereknek adhatok valami pozitívet, s ők odajönnek hozzám egy kézfogás erejéig, egy beszélgetésre. Mert azok az emberek, akikkel tizennégy éves koromig az életemet éltem, most alig mernek megszólítani. Furcsa nekik, hogy operaénekes lettem Budapesten, pedig nem vagyok távol, ott vagyok velük: ezért is járok haza.

− Lehet, hogy azért merik alig megszólítani, mert attól tartanak, Pesten a fejébe szállhatott a dicsőség?
− Van egy-két ember, akit felhatalmaztam, hogy ha azt látja, elszálltam magamtól, vagy ennek a jelei mutatkoznak rajtam, akkor jól rúgjon fenékbe, mert sosem feledhetem el, hogy honnan indultam.

Vissza a cikk elejére.

Fiákerrel érkeznek az Opera művészei

Erkel Ferenc legendás Hunyadi Lászlójával nyitja új szezonját szombat este a Magyar Állami Operaház. A dalszínház a nemzeti opera visszatérését és 129. évadának kezdetét különleges felütéssel ünnepli: 1200 fős ingyenes nézőtérré alakul az Andrássy út, ahol óriáskivetítőn közvetítik az előadást.

Nem véletlen, hogy a Hunyadi László visszatérése szimbolikusan és valóságosan is az egész világ magyarsága számára elérhető lesz. Ez a darab ugyanis több mint egy népszerű hazai alkotás: dallami összefonódtak a magyar történelemmel, számos áthallást, történelmi párhuzamot érzünk bele abba a cselekménybe, amely önmagában is jelentős, hiszen a Hunyadi család naggyá válását mutatja be. További részletek itt.