Bruegel otthonra: hazavihetjük a csodás tárlat katarzisát

A Bruegel-kiállítás ugyan a héten zár, de Gerszi Teréz nagyszerű tanulmánya szerencsére örök. Könyvbe csomagolt katarzis.

Pieter Bruegel (korábban Breughel) igazából nyugodtan tekinthető a „mi festőnknek” annak ellenére, hogy 1525 körül a mai Bréda környékén látta meg a napvilágot. Bár Bruegel holland festő volt, igazából nem annyira saját hazájában vált híressé, és életében nem is elsősorban festőként, hanem  nyomdászként, metszőként (drukken) volt híres. Képeket, szövegeket egyaránt nyomtattak műhelyében, amiben fia, testvére, rokonsága egyaránt dolgozott. A Bruegel név tehát korántsem egy művészt, az idősebb Pietert takarja, sokkal inkább tekinthető a korai modern grafika egyik első „brand”-jének. Bruegel a maga korában jól menő „iparos” volt Brüsszelben, ami Habsburg Németalföld székhelyeként annak a birodalomnak képezte részét, amelynek mi is. Idősebb Pieter, a „paraszt Bruegel” festményeit hobbiból készítette, s csak jóval halála után fedezték fel a Habsburg uralkodók, hogy a birodalom központjában összegyűjtve ma Bécs és Budapest között elosztva legyen megtekinthető az életmű.

Pieter Bruegel kora átmeneti kor volt. A németalföldi kora reneszánsz után, majd 100 évvel az új kor első hírnökeinek számító van Eyck testvérpár után született, de még a „holland festészet aranykora” előtt, 1569-ben meghalt, nem élte meg azt a korszakot, ami révén a térség mai nimbuszát elnyerte. Ez az időszak a manierizmus kora, a „már nem, még nem” időszaka. Németalföldön különösen forrongó évszázad: vallásháborúk, s végül a nemzetszakadás traumája kísérte Bruegel életét, amely tragikusan korán, 44 évesen ért véget. A déli Németalföld művészetének nagy mestere, Rubens is majd 10 évvel halála után született meg csupán, így amikor a Szépművészeti Múzeum azt választotta, hogy bemutatja nekünk ezt az időszakot, eleve nagy fába vágta a fejszéjét.

A médium, a közvetítő a metszetek világa lesz, olyan metszeteké, melyekből – mint említettük – a Szépművészeti Múzeum és a bécsi múzeumok gyűjteményei rendelkeznek az egyik legteljesebb anyaggal. A budapesti, már önmagában is impozáns anyag a kiállítás során pár darabbal (főleg sorozatok hiányzó elemeinek pótlása révén) a bécsi Albertina könyvtárából egészült ki. A kurátorokat ezúttal sokkal inkább a művészeti zsánerek alakulása, az ikonográfia kérdései izgatták. A budapesti gyűjtemény tájábrázolásaira alapozva (Pieter Stevens, Paulus van Vianen, Frederick van Valckenborch sorozatai, a Budapesti vázlatkönyv mestere, Anton Mirou, Hans Bol, Jacques Savery, Jan Bruegel és Abraham Bloemart) mutatják be a kort elsősorban a kisgrafika műfajában.

Nem várható el természetesen, hogy a nagyközönség számára érthetővé váljon a Németalföld „köztes” évszázadának minden eseménye, atmoszférája, főleg nem akkor, ha egy olyan szempontrendszer érvényesül elsősorban, amely egy rendkívül speciális művészettörténeti kérdés: az idealistából reálissá, majd realistából mitikussá alakuló táj rajzi ábrázolására koncentrál. A széles nagyközönség számára tehát ez a tárlat nem sok izgalmat rejt, hisz jórészt számukra ismeretlen művészek alig ismert művei láthatók egy igazán kontemplatívnak nevezhető műfaj sorozatai révén. A hívó név, az idősebb Bruegel sem abban a formában jelenik meg, ahogy a közönség ismeri, az életképek mestereként, hanem mint iparos: nagyszerű metszőmester, aki tájakat, vallásos képeket, illusztrációkat készít. Ez a tárlat tehát nem a szokásos bombasztikus nyári sláger, hanem az utóbbi évek egyik legértékesebb kiállítása.

Igazi értéke nem is annyira a tárlókban, mint a kiállítást követően megszülető impozáns katalógusban mérhető fel, mely egy időszakos tárlatnál jobban és teljesebben mutatja meg a mögöttes munkát. Amit látunk, olyan élmény a képzőművészetben, mint a zenében a régi zene: koncerten és CD-n is külön élmény. Intim, közeli, belsőséges. Hatása épp az elmélyültség révén tárul fel, amire ez esetben egy kiállítás talán nem is annyira alkalmas, mint egy kiadvány böngészése. A művészettörténet tudománya is legszebb fényében mutatkozhat meg akkor, amikor képes kibontani egy kort az ismeretlen képekből, bemutatni a múltat, egy nagy átalakulás momentumait apró gesztusok, mozdulatok, ábrázolások mentén.

Tisztelet illeti ezért a vállalkozásért a Szépművészeti Múzeum kurátorát, Gerszi Terézt, akinek munkáját a kiállítás és a csatlakozó tanulmánykötet egyaránt dicséri. A csodálatos rajzgyűjtemény, reméljük, nem megy újabb hosszú pihenőre, hisz 1967-ben találkozott a nagyközönség utoljára ezzel az anyaggal, ami azért, valljuk be, indokolatlanul hosszú idő. Gerszi Teréz tanulmánykötete ennek a kiállításnak az igazi gyümölcse hosszú távon is. Lapozgatása mindenképp pótolhatja a kiállítás elmulasztását, sőt bizonyos szempontból ezúttal, az anyag természetéből adódóan, élvezetesebb is.

Fontos, hiánypótló, alapos és elmélyült tanulmány, mely gazdagon illusztrálja a németalföldi festészet köztes évszázadának történéseit. Bemutatja a középkori szépségeszmény újkori művészetfilozófiává alakulásának folyamatát – az utat, ami a gótikából a reneszánszon át a holland realizmus felé mutat. Megmutatja azt, hogyan hatott egymásra Európa művészetének két központja: Németalföld és Itália, melyek között ekkor vált mindennapossá a közlekedés, a technikák, ábrázolásmódok cseréje oda és vissza. Gerszi Teréz tanulmánya nem könnyű olvasmány, igazi vérbeli művészettörténet, amit látunk: a kurátor szemléletét nem a látogatói létszámadatok, a bombasztikus szenzációk megmutatása mozgatta, hanem a teljesség igénye, az alaposság vágya. A „régizenei koncert” a hét végén bezár, de az Új szépségeszmény Pieter Bruegel századában – A Szépművészeti Múzeum 16. századi németalföldi rajzai című kiadvány révén igazán míves felvétel örökítette meg ezt a pillanatot. Ajánlatom tehát a következő: menjünk be a Szépművészeti Múzeum boltjába, vegyük meg Gerszi Teréz munkáját, otthon tegyünk be a HiFi-lejátszóba egy Jordi Savall-CD-t, főzzünk egy csésze finom, különleges teát, üljünk le a fotelbe, és a régizenét hallgatva, teát szürcsölve lapozgassuk ezt a kiadványt órákon át. Biztosíthatom olvasóinkat: a többszörös katarzis garantált.