Ideje újra megtanulnunk lassítani?

A Design Hét fő témája az idén az úgynevezett „slow design”, avagy a lassúság művészetének népszerűsítése lesz.

Az idei Design Hét – már hónapok óta a sajtóban is tárgyalt – témája az úgynevezett „slow design”, „slow life” népszerűsítése. A ma menősége az, ha a csilivili táska helyett vesszőből font szatyorral megyünk a pláza helyett a piacra, menő, ha a gyári konzerv megvétele helyett magunk főzünk be, és kifejezetten trendi, ha a nagyi elhordott otthonkáját felszabva, a varrógép mellé ülve csináljuk magunknak a „street fashion"-t.

Ha közelebbről nézzük a slow mozgalom elveit, gondolatait, valójában rájövünk, hogy a 100 évvel ezelőtti Közép-Európa lehet akár minta a ma nyugati, városi fiatalságának, dizájnelméleti szakembereinek, hiszen mi ez, ha nem egy olyan polgárság képe, amelyet a múlt században a „magyar iparművészet” gondolatának megfogalmazásakor felfestettek? Decens, helyi közösségek, jól nevelt polgárok, akik igazából mindent helyben oldanak meg, helyi termékeket vásárolnak, helyi vállalkozásokat támogatnak, a helyi piacra járnak, illetve maguknak termelnek. Nem véletlen, hogy az első olyan magyar város, amelyik elnyerte a Slow City nemzetközi címét, éppen az, amelyikről alig száz éve Móricz Zsigmond mintázta állítólag a maga Zsarátnokát Rokonok című művéhez: Hódmezővásárhely.

Az idei Design Hét vendége, Finnország maga a megtestesült lassúság. A finneknél lassabb vendéget alig kívánhatott volna a rendezőbrigád, ám azért ne gondoljuk, hogy ez a dizájn fogyasztói, életviteli mozgalom holmi bájos nosztalgiázás vagy múltba merengő retrográd dolog. A slow mozgalom ugyanis, ha úgy tetszik, a high és low-tech házasságát, a gyors, modern, kényelmes és lendületes élet, valamint a környezetére odafigyelő, közösségi tudattal rendelkező polgári attitűd szintézisét kívánja megteremteni. Európa a 2010-es években gyakorlatilag slow-lázban ég. Érdekes sajátság, hogy a lassúság kultúrájának eszköze épp maga az internet: az emberek recepteket, tippeket, mintákat tudnak cserélni, technikákat, „tutorial videókat” osztanak meg, hogyan fonjunk táskát, hogyan varrjuk át ruháinkat és hasonlókat. Az idei fővendég ideiglenes vendéglőt fog felállítani a rendezvény részeként, melyben nem csupán a finn gasztronómiát élvezhetjük, hanem az utolsó kiskanálig minden a helyi művészek, designerek, cégek terméke, melyben elsődleges szempont a helyi alapanyagok felhasználása.

Természetesen az egész mozgalom lényege, hogy az ember meg tudjon oldani minél több dolgot a közvetlen környezetében. Beleértve ebbe a fogyasztáshoz, élethez kapcsolódó dolgok többségét az élelmiszerek eltételétől és feldolgozásától, horribile dictu megtermelésétől a nyaralás során felfedezett értékek és kikapcsolódás lehető legközelebb történő megoldásáig.

Az immáron 5-6 éve folyó szervezkedés eredményei igencsak rózsásak: közösségi munkával felújított egykori strandok, kitisztított horgásztavak, bicikliutak, termelői piacok, bioélelmiszer-termelők, házilekvár- és befőttkészítők örülhetnek a mozgalom sikerének. A slow travel gondolata szerint nem az a menő, ha távolra utazva örökítjük meg a nyaralási képeket, és a plázában veszünk márkás, tartósítószerrel tömött élelmiszereket, hanem ha otthon maradunk. A „stay-at-home-mom” újra ideál: a háziasszony valóban legyen a szó klasszikus értelmében háziasszony, hiszen azért a nap továbbra is 24 órából áll: ha valaki maga varrja a ruháját, maga termeli a kiskertben a zöldségeit, és saját maga készíti befőttjeit télre, ki lehet számolni – pláne gyermeknevelés mellett – mennyi ideje maradhat ezek után. Az úgynevezett Fiskars village pedig – ami szintén a Design Hét részeként valósul majd meg Budapesten – egy olyan projekt, mely mutatja a lassúság lehetőségeit egy multinacionális vállalat kontextusában is.

Nem kell „kicsinek” lenni ugyanis ahhoz, hogy egy vállalat részt vehessen a slow irányelvek teljesítésében. A kulcs valahol ott rejtőzik, hogy mennyire érzi egy cég felelősnek magát a gyökereiért, a helyért, ahol működik, és az emberekért: kiket és milyen elvek mentén foglalkoztat. Persze szkepszisünk, amit pár héttel ezelőtt megfogalmaztunk, továbbra sem oszlott el teljesen, de közelebbről látva a slow mozgalom mindennapjait, talán nem csupán egy újabb angol szó átvétele történik. Persze – ahogy az lenni szokott – a külföldről bejövő idea, amikor a helyi körülményekhez alkalmazkodik, alapvetően módosul. Ennek az ideának az útja sokkal kikövezettebb azonban a magyar hagyományokban, mint a modernizmusé, a haladásé volt az elmúlt 100 évben. A jövő Petőfije tehát – talán a magyar „slow poetry” első képviselőjeként – hősi eposzt fog zengeni a lassúdad magyar vidékről. A „slow country” tücsökciripelős világáról.