Igaz mesék a rendszerváltás veszteseiről

Csender Levente erdélyi író fókuszában pályája kezdete óta az elveszettek és a lecsúszottak állnak, az ő történetüket sűríti novellákba.

– Három kötet után is kitartott az első kiadója mellett. Miért?
– Középiskolás koromban találkoztam először a folyóirattal. Amikor a sárvári írótáborban diákíróként díjat kaptam, a Magyar Napló közölte a nyertes novellát. Akkor Majoros Sándor volt a prózarovat vezetője. Később is ott jelent meg  írásaim zöme, s amikor összejött egy kötetre való, felajánlották, hogy kiadnák. Így ment a második és a harmadik kötetnél is. A következő is náluk fog kijönni. Novelláskötet lesz, egyelőre Murokszedők munkacímen fut, és a nemzetközi könyvfesztiválra vagy a könyvhétre fog megjelenni.

– Nincs olyan sok szerző a magyar irodalomban, aki csak novellát ír. Nem latolgat egy regényt?
– Egyelőre novellák vannak a fejemben. A regény időigényes, az embernek ki kell kapcsolnia a világot, évekig benne kell élni egy történetben. Erre most képtelen vagyok. Inkább a kisprózát művelem. Szeretem belátható időn belül befejezni a történeteimet.

– Sokszor az olvasók is így vannak ezzel, mégis igaz, hogy nincs túlértékelve manapság a kispróza.
– Az olvasók igénylik a novellákat, ennek ellenére alábecsült a műfaj. Manapság valamiért úgy tartják, hogy regényt kell írni, hogy írónak számítson az ember. Cholnoky Viktor például sosem írt regényt, mégis kitűnő író.

– Egy interjúban az mondta, hogy íróként nem nagyon ismerik Erdélyben, pedig onnan származik, a témái java részét is onnan meríti. Ez hogy lehet?
– A szakmában ismernek, csak a nagyközönséghez nem jutottak el a köteteim. A kiadóm nem nagyon forszírozta az ottani terjesztést, akkor küldött, ha a nagykereskedő kérte. Én pedig nem kilincseltem, hogy itt vannak a könyveim, szeretnék könyvbemutatót csinálni. Azért szép lassan elkezdtek az írásaim visszafelé csordogálni.

– Az otthoniak közül mindig a lecsúszott egzisztenciákat választja szereplőknek. Ilyen az Erdély-képe?
– Bennem a tragikus történetek mélyebb nyomot hagynak. Megvisel, ha valaki tönkremegy a környezetemben. Sokkal jobban, mint amennyire feldob a sikeremberek története. Pedig számos sikertörténet van, ebben az értelemben az én Erdély-képem tényleg sarkított egy kicsit. Inkább a lecsúszott réteg érdekel, akik a rendszerváltás után „elvesztek”, és ebből nagyon sok van. Belegondoltam abba, hogy a mi kis negyedünkben, ahol felnőttem Udvarhelyen, hány gyerekkori barátom lett már öngyilkos. Kisebbségben intenzívebben megviselik az embert a változások. Azzal, hogy megírom ezeket a történeteket, egy-egy barátomra, ismerősömre emlékezem.

– A kilencvenes évek elején játszódik a legtöbb története, még az utolsó, 2010-es kötet több novellája is a rendszerváltás időszakával foglalkozik. Mikor lép tovább?
– A következő kötetben már több mai történet lesz. Most sokkal nagyobb a mobilitás, mint akkoriban, így a következő könyvben lassan fel fognak bukkanni azok a figurák is, akik már nem Magyarországon, hanem mondjuk Németországban mennek tönkre. A mai vendégmunkás Erdélyből nem Magyarországra jön, csak átutazik. Megy a fejlett Nyugatra, rabszolgának. Ott jobban megfizetik, de ettől még belehalnak ebbe emberek, szétesnek a családok.

– Szintén öntől olvastam, hogy érdekesebbnek tartja az erdélyi irodalmat, mint a magyarországit. Miért?
– A magyarországi irodalmat jó ideje elég üresnek érzem. Az erdélyire egyébként is fogékonyabb vagyok, de úgy érzem, nagyobb súlya van azoknak az írásoknak, nyitottabban beszélnek az elmúlt rendszer történéseiről és a máról. Az olvasó számára is nagyobb súlyú az irodalom, sőt, van olvasói elvárás is, hogy jó legyen a mű. A felolvasóesteknek van közönsége, van tétje. Talán jobban megmaradt az az archaikus megközelítés, hogy az írott szónak becsülete van, és ez áthatja az egészet: amiről írnak, akik írják és azt is, amit írnak. Ott van a román kultúra is, ami kicsit nemzetközibbé teszi. Így talán kevésbé magába forduló az irodalom, mint az itteni. Magáért beszél az a tény, hogy mostanában Kolozsvárra mennek ki a magyarországi írók ösztöndíjjal vagy élni, mint például Cserna-Szabó András vagy Szálinger Balázs.