Leleplezte magát Bogyó és Babóca támadója!

Meg lehet-e ríkatni a gyerekkönyvek szerzőit a kritikákkal? Mi a baj a Bogyó és Babóca sorozattal? Vita a gyerekirodalom-kritikáról.

Először csak teoretikus szólamok

Téved, aki azt gondolja, a magyar gyerekkönyvkiadás világa maga a békés, kakaómeleg akol, ahol mindenki – kiadók, írók, illusztrátorok, kritikusok stb. – egyetlen hatalmas, baráti ölelésben forr össze. Ha lettek volna is ilyen illúzióink, akkor az elhíresült Bogyó és Babóca-vita (lásd keretes írásunkat) mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a könyvpiac ezen szegmensében is pénzre vérre megy a játék, esztétikai árkok és komoly érdeksérelmek tagolják az elmúlt tíz évben dinamikus növekedést mutató területet.

Látva, hogy az említett vita két meghatározó szereplője is helyet fog foglalni az asztal körül, ahol a gyerekirodalom-kritika jelenéről folyik majd a szó, rögtön Gary Larson karikatúrája jutott eszembe, amikor ugyanarra a dombra szervezik a spániel-kutyaszépségversenyt és a vadászsólyom-tulajdonosok éves seregszemléjét. Szóval, ha ebből nem lesz konfliktus, akkor semmiből – gondoltam, miközben a Fiatal Írók Szövetsége által szeptember 20-ára szervezett, Boncasztalon az éledező gyerekirodalom-kritika című rendezvényre igyekeztem.

Izgalmamat csak tovább fokozta, amikor Szekeres Niki, az est moderátora előrebocsátotta, hogy közérthető és szókimondó beszélgetést tervez a négy szakember, vagyis Kovács Eszter, a Pozsonyi Pagony tulajdonosa és szerkesztője, Sándor Csilla, a Csodaceruza szerkesztője, Varga Betti kritikus és a beígért Kollár Árpád helyett Pompor Zoltán irodalmár (aki más elfoglaltsága miatt a beszélgetés felénél kénytelen volt távozni) részvételével.

Eleinte azonban mégis inkább a teóriáé volt a főszerep, bár a nézetkülönbségek azért ezen a téren is határozottan megmutatkoztak időnként. Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy még mindig nem lehet számottevő gyerekirodalom-kritikáról beszélni. Azonban mást-mást hiányoltak az egyes beszélgetőpartnerek: Varga Betti például a témával kapcsolatos publicisztikákat, Kovács Eszter pedig a komoly tanulmányokat és magát a gyerekirodalmi tudományos közeg meglétét.

Vihar a biliben?
Június 13-án, a Magyar Gyermekirodalmi Intézet honlapján jelent meg Wittmann Ildikó cikke Könyvmutáns címmel. A finoman szólva is csípős (bírálói szerint megengedhetetlenül személyeskedő) hangvételű írás szerzője Bartos Erika Bogyó és Babóca című sikersorozatát támadja, azt állítva többek között, hogy annak képi világa színvonaltalan és bántóan primitív, nyelvezete igénytelen és a történetek maguk semmitmondóak. Wittmann szerint a sorozat sikere káros, mert csak növeli annak esélyét, hogy a magyar gyerekirodalom súlytalan maradjon és a szülőket erőszakkal tartja távol más, értékesebb alkotások megvásárlásától. A cikk az oldalon is heves vitát váltott ki, majd nem sokkal később a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülete – amelynek tagja a sorozatot kiadó Pozsonyi Pagony is – nyílt levelet tett közzé, amelyben elhatárolódtak az írás tartalmától, stílusától és szellemiségétől. Válaszában a Magyar Gyermekirodalmi Intézet elhatárolódott a Bogyó és Babóca-sorozattól azzal vádolva a szervezetet, hogy erőszakkal és összefogással akarják elnémítani a kritikus hangokat.

Az is többször előkerült az este folyamán, hogy az irodalom szakokon sem foglalkoznak komolyan a gyerekirodalom kérdésével – csak a pedagógia szakon kerül elő igazán a téma. Fehér hollónak számít például, ha valaki ilyen témából kíván doktorálni. Ugyanakkor vannak biztató jelek is, Pompor Zoltán például örömmel hívta fel a hallgatóság figyelmét a Károli Gáspár Református Egyetemen működő, a területre koncentráló tudományos műhelyre.

A gyerekkönyv-kritika viszonylagos fejletlenségét a résztvevők azért is tartják problémának, mert mind a szülők, mind a pedagógusok számára kihívást jelent, hogy a könyvek tömegében eligazodjanak, tájékozódjanak. Később Varga Betti felhozta egy élményét, amikor középosztálybeli szülőkkel találkozott egy rendezvényen, ahol kiderült, semmilyen más gyerekkönyvet nem ismernek, csak azokat, amiket az egyik nagy könyvterjesztő hálózat látványosan kipakol az üzleteiben.

Független kritikus csak a mesékben létezik?

Persze előkerült a kritikusi szerep faramucisága is. Kicsi ország vagyunk, mindenki ismer mindenkit, elfogulatlan kritikát írni szinte lehetetlen – ebben nagyjából mindenki egyetértett. Hiszen a kritikusok általában szerkesztőként, kiadói munkatársként vagy a kiadókkal kapcsolatban áll fordítóként is dolgoznak. Sándor Csilla nehezményezte, hogy mindenki írogathat, az olyan kiadók oldalait is elárasztják a számára semmit mondó nevek alatt megjelenő kritikák, ismertetések, mint amilyen a Pozsonyi Pagonyé.

Kovács Eszter szerint ez így van jól, és hozzátette, személy szerint ő nem ír „felnőtt” irodalmi lapokba gyerekkönyvekről kritikát, amióta a kritikusi, irodalmári mesterséget a bolt- és kiadóvezetői állásra cserélte. Varga Betti pedig úgy vélte, egyszerűen nem létezik olyan, hogy kritikusi függetlenség, mindenkit befolyásol valami, ha más nem, a személyes szimpátiája egy adott szerző iránt. Ráadásul csak azok tudnak igazán jó kritikát írni a gyerekkönyvekről, akik ismerik ezt a közeget, ahhoz viszont az kell, hogy ezen a területen dolgozzon amúgy is. Szerinte az lenne a jó, ha lennének kimondottan gyerekkönyvekre specializálódott kritikusok, hiszen ezek a könyvek egészen más szempontokat hívnak elő, mint mondjuk a felnőtteknek szóló kortárs szépirodalmi művek.

Ezért is tartaná jó ötletnek, hogy maga a szakma szervezzen fórumokat, műhelyeket, ahol a kritikusok ezekkel a szempontokkal megismerkedhetnek. Előkerült az is, hogy az illusztrációk értékelése, elemzése is kiemelten fontos a gyerekkönyvek esetében, és ezen a téren az alapvetően bölcsész indíttatású kritikusok még inkább rászorulnak arra, hogy használható tudásra tegyenek szert, és ne csak annyit tudjanak megállapítani, hogy az adott illusztrációs munka „szép” vagy „nem szép”.

A gyerekkönyvpiac jelenlegi helyzetével kapcsolatban Sándor Csilla kissé lemondóan kifejtette, hogy szerinte egyre inkább csak a pénzről és a rivalizálásról szól itt is minden. Továbbá olyan könyvek kapnak komoly figyelmet, amelyek nem érdemlik meg, míg értékes kiadványok maradnak az ismeretlenség homályában. Ekkor már úgy éreztem, nem sokat kell várni, hogy a két B betűs szó előkerüljön. Kovács Eszter most is vitába szállt a Csodaceruza szerkesztőjével, akit jól leelitistázott. Kovács szerint az, amiről Sándor Csilla beszél, maga a marketing, aminek létezését tudomásul kell venni, ráadásul nem csak egy idealizált, értelmiséginek elképzelt szülőt kell tudni elérni; a különféle felületeken történő megjelenéseket pedig a helyén kell kezelni, adott esetben a bulvárra is szükség van még a gyerekkönyvek körüli hírverésben. Hozzátette: nem sírja vissza azt a rendszert, amikor felülről mondták meg, hogy mi jó, és mi nem.

Coming out! Leleplezi magát a pamflet szerzője

Ezen a ponton, jó dramaturgiai érzékkel Szekeres Niki bedobta a Bogyó és Babócát tetemre hívó cikk/kritika témáját. Kovács Eszter azon a vélemény volt, hogy blogbejegyzésként megállta volna a helyét az írás, amiből szerinte a könyvekről érdemben semmit se tudtunk meg, csak annyit, hogy a cikk szerzője utálja őket. Persze más lett volna a helyzet szerinte, ha egy nagyon komoly és elismert kritikus írja meg ugyanezt a cikket. Mindezt azzal egészítette ki, hogy egy kritikának nem szabadna úgy megíródnia, hogy az írónak álmatlan éjszakákat okozzon.

Sándor Csilla (aki annak idején helyet adott a kritikának – lásd keretes írásunkat) nem tompította le most sem a mondanivalóját: szerinte ugyanis a magyar gyerekirodalom szégyene, hogy a Bogyó és Babóca-sorozat ilyen sikernek örvend, az inkriminált cikket pedig azzal vette védelmébe, hogy az indulatból keletkezett. Szóba hozta még azt is, hogy számos olyan író és illusztrátor fejezte ki privát üzenetben egyetértését a meglehetősen erősen fogalmazó cikk tartalmával, akik nyíltan nem akarják vállalni véleményüket, mivel többek között a sorozat kiadójával is munkakapcsolatban állnak.

Varga Betti szerint ez a vita is jól mutatja, mennyire nem tekinthetők még kidolgozottnak a gyerekirodalom-kritika szempontjai. Most minden virágzik a területen, és mindenféle hang megengedett, akár a személyeskedés is. Kovács szerint az említett cikk nem kritika volt, hanem pamflet. Ezen a ponton kért szót a közönség egyik tagja, hogy gyorsan le is leplezze magát: ő az említett írás szerzője! Túlzás nélkül lehet állítani, hogy a közönséget reaktiválta ez a váratlan esemény. Az előttem már hosszú ideje álmatagon punnyadó két hölgynéző lendületesen araszolt beljebb a székével, hogy láthassa, ki kavarta fel a magyar gyerekkönyvkiadás kritikai állóvizét.

Wittmann Ildikó kifejtette, hogy nem személyes indulat vezette, hanem egy, a Gyermekirodalmi Fesztiválon készült felmérés tanulságai miatt ragadott klaviatúrát. Ebből az derült ki ugyanis, hogy a kritikusok és a szakemberek által fontosnak és értékesnek tartott kötetek a rendezvényen megfordult szülők többsége számára nem mondott semmit, ellentétben Bogyó és Babócát kapásból felhozták. Wittmann szerint ez a szakadék az ijesztő – utalt ezzel Szekeres Niki megjegyzésére is, aki szerint nemcsak a sorozat sikere elgondolkodtató, hanem az is, hogy egy ilyen hangvételű kritika ekkora nyilvánosságot kaphatott.

Sándor Csilla szerint a Pagony például hosszú távon a saját értékesebb szerzőinek a sikere ellen is dolgozik azzal, hogy tolja a népszerű sorozat szekerét. A vita végül szerencsére nem torkollt túlzott személyeskedésbe, mi több, még az is kijelenthető, hogy a felek kicsit jobban megértették egymás szempontjait. Kovács Eszter például úgy fogalmazott, hogy Wittmann máris előrébb lett volna azzal, ha erről az általa említett szakadékról ír részletesebb elemzést. Bár azzal – tehetnénk hozzá – nyilván kevesebbek figyelmét keltette volna fel.