Nincs irigylésre méltó helyzetben Cserhalmi Sára. Nem elég, hogy mindenki a német etalonfilmet, A mások életét kezdi emlegetni, ha egy magyar ügynökfilmnek akár csak a gyanúja felmerül, de a Lajtán túli kollégákkal ellentétben filmjével könnyen az örökké lüktető seb újbóli megkaparását, egy folytonos vitát szülő belpolitikai darázsfészek megpiszkálását kockáztathatja.
Pedig provokációs szándék biztosan nem vezette. És ha mindez még nem lenne elég, merte a saját, méltán nagy hírű édesapját is instruálni a kamera előtt. Egy első filmes érkezése a mai ínséges időkben ráadásul még inkább figyelmet kelt és várakozásokat szül. Ezek után nyilván azt kellene mondani: hagyjuk mindezeket, a politikai mellékzöngéket és a körülmények ecsetelését, és nézzük őt magát, a filmet. Csakhogy ha így teszünk, nem biztos, hogy méltányosan járunk el az alkotással és az alkotóval szemben.
Sok olyan vonása és jellemzője van ugyanis ennek a filmnek, amelyek bizonyos külső szempontok figyelmen kívül helyezésével egyértelműen kivívják a jogos kritikát, ám ha ezeket figyelembe vesszük, akkor a kritika árnyalható. A történet, melyet Cserhalmi Sára filmre vitt, úgy tipikus, hogy közben nagyon is valós történetek szövődtek belé. Valójában elég egyszerű, de nagyon is életszerű sablonra készült. Persze a nézőnek nem feltétlenül kell ismernie a valós ügynöktörténeteket – az esetleges személyes olvasatokat pláne nem –, de talán nem haszontalan tudatosítani, hogy a cselekményben egyebek mellett egy közismertebbnek számító történetszál is felismerhető. A film szüzséje ugyanis néhány elemében Tar Sándor ügyére emlékeztet: adva van egy nem is kicsit lecsúszott, de a szakma véleménye szerint tehetséges író, akinek ügynökmúltjáról a nagy nyilvánosság is értesülhet, miután az egyik besúgott barát újságcikkben fakasztja fel a közös múlton terpeszkedő gennyes sebet.
A pellengérre állított ügynök–író azonban ahelyett, hogy bocsánatért esedezne, még a saját nyilvános védőbeszédét is elmondja az egyik televízió stúdiójában ülve. Miért is fontos utalni a Tar-ügyre a film kapcsán? Leginkább azért, mert ha Cserhalmi Sára valójában nem merített a történetből, és nem akarta annak tapasztalatait is beépíteni a filmbe (amit nehéz lenne elhinni), akkor a film leginkább támadható, neuralgikus pontja válik még kevésbé védhetővé. Derzsi János szerepformálásáról van szó. Addig nincs is baj, amíg a lecsúszott, alkoholista, a súlyos betegség árnyékában vegetáló figura szerepében látjuk – ebben, most is, remekel. A döbbenet ott éri a nézőt, amikor kiderül: ő lenne a neves író, aki az értelmiségi társaságba beépülve jelentette, milyen rendszerellenes gondolatokat forgatott a fejében a fővárosi értelmiség. Nehezen hihető.
Nem arról van szó, hogy egy íróról csak azt tudjuk elképzelni, hogy a Platón-összes mögé rejtett porcelánküblibe köpi szolidan a vérhabos nyálat, ám a Derzsi játszotta nagybeteg figura megnyilvánulásai alapján nehéz elhinni, hogy a tippmix kitöltésén túl bármikor is tollat venne a kezébe. Ezt a rosszindulatú olvasatot tompíthatja, ha a figurába Tar Sándor bukástörténetét is belelátjuk, hiszen az író maga örökítette meg pokoljárását az alkoholista munkanélküliekkel és munkásokkal teli periférián. Ezt az alulnézetet egyébként a rendező is különös tehetséggel és érzékenységgel képes megragadni időnként, Cserhalmi Sára esetében a hétköznapi színterek és szituációk legtöbbször hihetően, megfelelő arányérzékkel kerülnek elő, és nem érezzük azt, amit sok magyar film esetében, hogy a görcsös igyekezet izzadságfoltja üti át a filmvásznat azzal, hogy „ez most a valóság lenne”.
Egészében viszont kissé sterilre sikerült a korfestés, illetve nincs is: a magyar értelmiségi film örökös jelenében járunk, az örök félmúltban, bár dátum szerint valószínűleg ma játszódik a történet. Ráadásul ha teljesen elfeledkezünk minden külső referenciáról, akkor sutának tűnik a nagy leleplezés sztorija, gondolok itt többek között a kissé kínos szerkesztőségi jelenetre, amit még egy teljesen felesleges, dramaturgiailag teljesen indokolatlan kirúgás-jelenettel is terhelt a rendező.
