Mark Collins most megjelent könyve nem az első eset, amikor a 20. században különböző okokból emigrált magyarok unokái vagy gyerekei fognak tollat, hogy megírják a szülők és a nagyszülők történeteit. Több ilyen magyar vonatkozású regény is megjelent külföldi szerzőktől az utóbbi időben: például az amerikai Julie Orringer Láthatatlan híd című, a második világháborút és a zsidóüldözést felidéző regénye, amely a nagyszülők történeteiből merít, vagy a magyar származású Melinda Nadj Abonji könyve, a Galambok röppennek föl, amely az író vajdasági gyerekkorát és a Svájcba való kivándorlást dolgozza fel.
Mark Collins témája ráadásul nagyon érdekes, és talán példátlan is a magyar emigránsokról szóló kötetek között. Az eredetileg újságíró szerző saját családi történetei alapján arról próbált regényt írni, hogyan vészelte át az Írország által befogadott, pár száz fős \'56-os magyar menekültcsoport az első három évet egy olyan országban, ahol éppen soha nem látott gazdasági válsággal küzdöttek a helyi lakosok is. Mások, akik a tengeren túlra kerültek, vagy Nyugat-Németországban, Svájcban, Angliában találtak menedéket, nagy többségben boldogultak külföldön, ha nem is azonnal. Sok ilyen történetet ismerünk, de ha ezekben „kezdeti nehézségekről” beszélnek az egykori menekültek, leginkább a honvágyról és a nyelvtudásról esik szó.
Nyilván egzisztenciális problémák is akadtak, de ezeket sem úgy képzeli el a mai olvasó, hogy a menekültek három évet töltenek katonai barakkokban, felőrlődve a tétlenségben és a hatósággal való hasztalan üzenetváltásokban.
A nagylelkű gesztus, hogy Írország befogadta a menekülőket, és gondoskodott az átmeneti ellátásukról, sőt maga a diktatúrától való megmenekülés is szinte mellékessé válnak a Hazátlanok lapjain – ami marad, az a rideg valóság, ahol a menekültek gazdasági és belpolitikai problémává válnak, és elvesznek a bürokrácia útvesztőiben. A történetük innentől a sajtóban, politikai állásfoglalásokban, diplomáciai huzakodásban és a lassanként a „követelőző” menekültek ellen forduló közhangulatban folytatódik.
Magukat a megmentetteket szinte teljesen magukra hagyják, az ő sorsuk tulajdonképpen „szünetel” egy Isten háta mögötti táborban. De azért eközben is peregnek az események, szerelmek születnek, néhányan munkához jutnak, iskolába kerül pár gyerek, történik házasságkötés és haláleset, kapcsolati szálak szövődnek a táboron kívüli világgal, és végül még az otthoni múlt is kísérteni kezd, mert egy ilyen táborban azt sem tudhatja biztosan az ember, hogy a szomszédja valójában az ÁVO elől menekült, vagy éppen az ÁVO-nak dolgozott-e. És ha véletlenül tudja, akkor is tehetetlen, ahogy élete minden más területén is teljesen kiszolgáltatott. A végső eszköz, az éhségsztrájk is mutatja, milyen reménytelen veszteglés jutott osztályrészül azoknak, akik minden háttértudás hiányában nekivágtak az írországi beutazásnak.
A témában irodalmi értelemben is rengeteg lehetőség volt, amelyeket sajnos kevésbé használ ki Mark Collins könyve. A negyven év fölött járó újságírónak ez az első regénye, és mondjuk ki őszintén: regényként nem igazán sikerült. Nagyon kevés irodalmilag értékelhető pillanata van a szövegnek, az események korrekt leírását tartalmazza a könyv, amely ettől függetlenül dokumentumregényként nem veszíti el az érdekességét, főleg mert alapos kutatásokat ötvöz a családi történeteknek járó érdeklődéssel és elkötelezettséggel. Magyar szempontból pedig mindenképpen egyedi darab a kötet.
(Mark Collins: Hazátlanok, Virágh Szabolcs fordítása. L\'Harmattan Kiadó – JAK Világirodalmi Sorozat, 2012. 286 oldal, 2990 forint)
