A rendszerváltás óta több antológiában is megjelentek olyan irodalmi művek, amelyek az 1956-os forradalom lázában, majd gyászában, tiszteletére és emlékére születtek. Talán a legelső volt az Ezerkilencszázötvenhat, te csillag, amely a Püski kiadásában látott napvilágot, ezt követték a továbbiak: többek között a Vérrel virágzó 1956, a Piros a vér a pesti utcán, a Költők forradalma antológia 1953-56. (A Gloria victis a rendszerváltás előtt jelent meg, a bécsi és müncheni székhelyű Nemzetőr kiadásában.) Míg a mártír Gérecz Attila verseskötete először a rendszerváltás után látott napvilágot. Ám az 1956-os forradalomról szóló művek kincsestára − még huszonkét évvel a rendszerváltás után is meglepően − olyan gazdag, hogy a sor sosem lehet teljes. Akár egy-egy antológia esetében sem.
A Nemzeti Könyvtár hetedik köteteként nemrég megjelent Október 23. című antológiában találhatunk olyan írásokat, amelyek többé vagy kevésbé, de ismertek, a kötetből hiányolhatunk olyan műveket is, amelyeknek egy-egy személyes indíttatású antológiában talán ott volna a helye. Mégis: több szempontból is hiánypótló ez a könyv, értékét pedig emeli a gondos szerkesztés, a korábbi, más kötetekben olykor előforduló tévedések korrigálása, valamint a versfordítások legjobb változatainak érzékeny kiválogatása. (Igaz, egy hibát e kötetben is vél felfedezni e sorok írója: kétséges, hogy Káin és Ábel történetének szereplőit a megidézett portugál pap-költő felcserélte volna, bár lehet, ez egyfajta költői fogás.) Az antológia a forradalom eseményeit kronológiailag tematizálja az irodalmi művek, újságcikkek, fotográfiák, röplapok vagy éppen gúnyversek bemutatásával. Találunk benne jócskán olyan írásokat, amelyek nem közismertek, vagy éppen új keletűek (többek között Darvas Iván, Makovecz Imre, Szigethy Gábor tollából), hol büszkeséggel tölthetik el, hol megríkathatják olvasóját.
Sok írás kapott helyet a kötetben, amely az élő irodalom lelkiismeretévé váló Irodalmi Újságban jelent meg egykor, de megtalálható benne a Magyar Nemzet legendás főmunkatársa, Illés Sándor irodalmi szépségű riportja is, vagy Háy Gyula drámaíró nyilatkozata az 1956. október 31-én megjelent Magyar Nemzetnek a bolsevik diktatúra moráljáról: „Egy egész államrendszert építettek fel abból a célból, hogy az igazságot eltorzítsa, a gyengét erősnek, az erőset gyengének, a szépet csúnyának, a csúnyát szépnek és mindenekelőtt az erkölcstelent erkölcsösnek tüntesse fel. Most, amikor az eszmék szabadon összemérhetik erőiket, minden hamisításra, minden megtévesztésre fény derül.”
Igaz beszéd a reménység óráiban
Mintha részben erre reflektálna a kereszténydemokrata politikus és újságíró, Mihelics Vid írása, az Új Emberben november 3-án megjelent Az igazi forradalom. „Elemi erővel szakadtak fel a gátak, amelyek az igazabb, szebb, a jobb felé törő vágyakat annyi éven át oly levegőtlen, sivár mederbe próbálták szorítani, az emberi méltóság megalázásával, a fizikai lét megvonásával, a lélek és a szív kegyetlen gyötrésével.” A lap egykori főszerkesztője, akit többek között ezért az írásáért 1957-ben két hónapig vallattak, a már akkor ismert „ellenforradalmi” vádakat is cáfolja: „Nem a reakció, nem a restauráció okából áldozták fel az életüket azok, akiket egész dolgozó népünk, munkásságunk, parasztságunk és értelmiségünk halhatatlan hősként tisztel és sirat.”
Lehetetlen feladat számba venni a magyar írókat, költőket (és politikusokat), akik hivatásukhoz méltón megírták, kimondták, amit látva láttak, tudva tudtak: Bibó István, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Márai Sándor, Németh László Szabó Lőrinc, Vas István, Wittner Mária írásai éppúgy helyet kaptak az antológiában, mint azok, akiknek nevét érdemtelenül – terjedelmi korlátok miatt – nem említjük. Éppilyen izgalmas olvasni a művek publikálásának idejét és helyét, tudva, akkor Magyarországon – és nemcsak Budapesten – mi történt. (A kötet szerkesztője, Szigethy Gábor egy-egy írása részben ezt a célt is szolgálja.)
De az antológia további gondolatokat is ébreszt: mekkora csoda az, hogy a világon egymástól távol lévő lelkek időnként együtt rezdülnek, s a hírek hiába torzítanak – vagy a forradalmat eltiprók bármit is hazudnak –, ugyanaz a gondolat máshol, más időben is megszületik. Mert amiért Szókratésznak is ki kellett innia a bürökpoharat: létezik objektív igazság, ami hasonlóképp fogalmazható meg.
Párizsi tüntetés az 1956-os magyar forradalmárok mellett, 1956 októberében
Fotó: Europress/Getty
Vajon ismerhette-e Babits Mihály sorait – „vétkesek közt cinkos aki néma” – a kötetben megidézett indiai államférfi, Krisna Menon? „Aki ma hallgat Magyarország szenvedéseiről, az nemcsak elfogadja azt, ami történt, de cinkossá is válik a magyar nép leigázásának bűnében” – nyilatkozza 1958-ban Új-Delhiben. És azok a párizsi tüntetők, akik transzparensükre azt írták fel: „Ábel vére Budapest utcáiról kiált az égbe” (az erről a tüntetésről készült fotográfia sajnos nem szerepel a kötetben), vajon olvasták-e Francisco de Moreira das Neves versét, vagy megint „csak” az objektív igazságot mondták ki, egymástól látszólag függetlenül, de egy lélekként: „Silány papír az elárult törvény, / Fenn véres tűzszárnyak: Budapest ég. / Ábel Káinra kést emel újra, / Júdásnak egy Krisztus nem volt elég.”
A magyarok vére nem hiába folyt
Valójában nemcsak hazánk, Európa különféle nemzeteinek íróit és költőit is lehetetlen számba venni, az Október 23. című antológia mindenesetre leginkább a jeles francia szerzőket mutatja be. A művekben visszatérő gondolat, hogy a nyugati politika cserben hagyta a magyar forradalmárokat, az önvád, hogy a szabad demokráciákban élők semmit se tettek értük. „Nem tudtunk élni értetek, / önmagunkért, az emberért / nem osztottuk meg szép halálotok / soha nem leszünk kultúremberek” – így Alain Bousquet. Míg a metafizikus, szürrealista költő, Jules Supervielle az Igaz Bíró előtt könyörög költeményében a bűnös mulasztásért, azért, hogy „semmi nem tétetett”, s a magyar mártírokért, túlélőkért: „mi bűnünk, hogy így kell halnotok-élnetek”.
Aimé Cesaire, Georges-Emmanuel Clancier, Jean Cocteau, Pierre Emmanuel, Pierre Nothomb, Gérard Prévot írásai mellett a Nobel-díjas író, Albert Camus is szerepel a kötetben: sorain átsüt, hogy tollát a szimpátiánál is több vezette. „A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép az elmúlt húsz esztendőben” – írta 1957-ben, és a diplomata Krisna Menont megelőzve fogalmazta meg: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
„Éljen a szabad Magyarország” − olvasható a transzparensen. Párizs, 1956 novembere
Különös felismerésekre juthat az antológia olvasója: bár 1956 őszén sokan katonai segítséget vártak – s ezt ma is sokan hiányolják a történelemből −, s meglehet, a nyugati politika többet is tehetett volna értünk (a menekültekért sok ország sokat tett), valójában sosem maradtunk magunkra: inkább egy kicsit Európa hagyta magára önmagát, bár ezrek és ezrek voltak mellettünk lélekben. S meglehet, a megtorlás évei, a „puhuló” diktatúra időszaka generációk életét rontotta meg, a bolsevik diktatúra valójában abban a pillanatban elbukott, amikor a forradalom első mártírja elesett. Nincs hiábavaló áldozat és az intelem itt is érvényes: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.”
(Október 23. Antológia. A szöveget válogatta, a kötetet szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. Magyar Közlöny- és Lapkiadó, 2012. 412 oldal, 2500 forint)
