„Doktor úr, megint elkéstem, ahogy annyiszor már. Helyet kapni a környéken, az is nagy tudomány” – valahogy így voltam Charlie 65. szülinapjára készülve is. Interjút terveztem eddigi életem meghatározó zenei előadójával, a feladatok végül elsodortak ettől. A négy évtizede pályán lévő Horváth Attila dalszövegei amúgy elég jól leírnak minden helyzetet, amibe csak ember kerülhet (– Jöhet egy példa? – Jeee! – „Ma felnyomták a kocsimat az áruház előtt, éppen délben a forgalomban. Az összes cérnám elszakadt, az agyam most is prés alatt van...”). És hát a szövegíróját csak Petőfinek nevező Horváth Charlie bele is került mindenféle helyzetbe, megy róla rengeteg városi legenda, mondott is egy-két kurta-furcsa dolgot a magyarul zenélésről, éneklésről itthon és külföldön, amit azonban élettapasztalata némileg megmagyaráz. De mivel ma 65 éves, inkább „Végiggondolom sorban, / Hányszor, hány helyen laktam”, míg ő soult nálam a hangfalakon. Ami biztos: Charlie nélkül a hangszer mellett sem töltöttem volna annyi időt.
A Zenegép boldog mégsem volt...
Amikor először találkoztam a semmi mással össze nem téveszthető hanggal, nagyon zavart. Talán azért, mert már 8 évesen a hátam mögött volt 3 évnyi Kodály-módszer, abba meg valahogy nem passzolt „az utolsó dominó a sorban”. Mert rekedt volt és nem mindig dallamot énekelt, mint inkább életérzést, az meg nyilván nem nekem szólt akkor. Már 11 éves voltam, amikor a bátyám hazahozta az első piros cédét. Erről egy haver segítségével csak egy '97-es dedikálás után derítettük ki, hogy a rajta szereplő, jellegzetes Charlie-firkát egy kozmetikumról lophatta le a menedzsment; a szignót a mindig elgyötört arcú sztár nem tudta reprodukálni a Duna Plaza Virgin Megastore-jában...
Tátrai Band: Utazás az ismeretlenbe
A 2006-os, máig utolsó album címadó dala, benne Charlie életének legfontosabb mozzanataival
Az első, Charlie névre keresztelt albumot annyira megszerettem – a kristálytiszta hangzást és a más hazai felvételeken korábban nem tapasztalt minőségű keverést –, hogy folyton velem volt, és azon töprengtem, hogy az 1. osztályban (igen, 6 évesen) alapított zenekarunk repertoárjára hogyan lehetne feltenni egy-két számot. Az álom beteljesülésére gimnáziumig várnom kellett, zongorista játszópajtásom végre komolyra fordította zenei pályáját – én komolytalanra –, a Bartók-konziban egy szimfonikus rockzenekart verbuvált vonós szőnyeggel, pozannal, vokalistákkal, és „visszahívott” dobosnak. Játszottuk „Az otthon az valami más”-t, az „Annyi minden történt”-et, de a legkirályabb az volt, amikor Charlie szaxofonosával, Elek Istvánnal együtt nyomtuk az „Az légy, aki vagy”-ot – az eredeti szólóval. Charlie-knak éreztük magunkat cigarettával és – whisky híján – pálinkával.
Lapozzon tovább! »»»
---- Lapozok ----
Cigi azóta már rég nincs („...a fiam ne úgy éljen, ahogy éltem, ne is vegyen túl komolyan”), Charlie viszont maradt. Több kis alkalmi formációval is lehetőségem nyílt később „csárlizni” billentyűs-énekesként, és miután hallgatóságként kitárult előttem a dzsessz kapuja is, többször belebotlottam a füstölgő, szőke bálványba, akiről azért ismert, hogy a legjobbakat el-eljár meghallgatni, mióta (1989-'90) újra itthon van (a nála kábé 30 évvel fiatalabb Borlai Gergőt is szépen végigcsücsülte cigi nélkül egy márványtermi koncerten). Hol a háta mögött, hol a jelenlétében kerültek elő róla válogatott anekdoták. Újságíróként sem lett volna több esélyem megismerni egy autóvásárlásáról szóló esti mesét szatyorban vitt, végül túl soknak bizonyuló készpénzről, vagy a káprázatosan balfék tolatásokról.
Világa el tudott vinni messzi helyekre, és közben „annyi minden történt”; Ha filmet képzelek a zene alá, egy igazi éjszakai országúti magányos autózás jut eszembe. Csak később, a „Charlie: Jazz” (2001) hajnalán kezdett izgatni, hogy ez az ember hosszú-hosszú évekig itthon sem volt, így hiába is keresgélnék utána. Azt tudtam – van is nyoma a színpadi mozgásban –, hogy a balettintézetbe járt, és játszott egy-két filmben (például Bacsó Fejlövésében) színészként is, illetve megtanult trombitálni is, amivel aztán hiába próbálkozott egy-két koncerten itthon, nem igazán javította a produkció színvonalát.
Fotó: Bucsy Levente / MNO
Igen, Charlie mond néha olyanokat, hogy „a zene nyelve az angol”; az idei nyár utolsó napján tartott budai koncertjén (képünkön) is akkor oldódott fel először a közönség felé, amikor valaki angol nyelven próbálta biztatni. Egy-egy Los Angeles-i történet szerint a kinti magyaroknak is szívesebben énekel angol nyelven, ha meghívják. Egy dologban azonban feltétlenül igazat kell neki adni, amit a felé érkező visszajelzések alapján jogosan gondol: Horváth Charlie világsztár lehetett volna, ha nem itt, nálunk és nem akkor, 1947-ben születik. Sokadmagammal egyetemben azonban jobban örülök neki, hogy a miénk, mintha bárki másé lenne. Az alábbi nótát szintén ő énekli, ezzel kívánunk Neked, Charlie boldog születésnapot!
(A Horváth Charlie-tól származó idézetek a Reflektor TV Őszintén, a Magyar Televízió Rocklexikon, illetve a Filmmúzeum Privát Rocktörténet című portréműsoraiból valók.)
