Divatos kifejezés mostanában az idővonal, köszönhetően a legnagyobb közösségi oldal szolgáltatásának. Persze idővonal lehet egy évtizedek alatt megtelt családi fotóalbum is, és miért ne lehetne összeállítani egy nagyváros vagy akár egy egész ország emlékalbumát is. Ilyen emlékalbumnak is nevezhetnénk azt a „kerítéskiállítást”, ami a Nemzeti Múzeum Bródy Sándor utcai, illetve Múzeum körúti kerítésén igyekszik magára vonni az utcán siető tömegek figyelmét, és ami Budapest és Magyarország múltjából és jelenéből villant fel megható, megkapó vagy csak jellegzetes pillanatokat.
A világhírű magyar fotográfiát itthon népszerűsíteni kell
A 45 képből álló Magyarország magyar fotográfusok lencséjén keresztül, valamint Budapest FényKép címmel futó kiállítás A Hungarofest Nonprofit Kft., a Magyar Fotográfusok Háza és a Magyar Nemzeti Múzeum összefogásával jött létre. A szervezők nem titkolt célja, hogy a világszerte régóta elismert magyar fotográfia értékeit közelebb hozzák az emberekhez. Ismeretlenek által készített képek éppúgy helyet kaptak a kerítésen, mint nagy nevek. Utóbbiak között ott találjuk többek között André Kertészt, Robert Capát, Reismann Mariannt, Korniss Pétert, Benkő Imrét és Szilágyi Lenkét.
Az is elmondható, hogy a kedvtelésnek indult Fortepan mára valóban megkerülhetetlen forrássá vált, jelen válogatásban is számos olyan képet találni, ami a legnagyobb magyar amatőr fotográfiai gyűjtemény része egyébként. A válogatás egyébként a jövőben vándorkiállításként viszi majd jó hírét a magyar fotográfiának és a magyar tájaknak, no meg a fővárosi miliőnek – részünkről az ablakban pihenő lány képével hirdetnénk a magyar fővárost, többet mond, mint bármilyen, PR-osok által termesztett szóvirág. A tervek szerint a kiállítás majd Indiában, Delhi-ben, a Nemzeti Galéria kerítésén lesz látható a Delhi International Art Festival-on, majd várhatóan a 2013-as Európa Kulturális Fővárosa programjai között Kassán mutatkozik be.
Múltból a mába, és vissza
Végigsétálva a képek előtt az a benyomása támad az embernek, hogy Budapest tagadhatatlanul sokszínű és változatos ugyan, mégis van benne valami tartós melankólia, amit még a színes graffitik sem képesek eltakarni. Szilágyi Lenke több fotója is mintha ezt a kettősséget ragadná meg. Érdemes például szemügyre venni a ködös tájból felsejlő kőbánya-alsói vasútállomásról készült művét, ami igaz, hogy mostanában készült, de ránézésre a nyolcvanas évek hangulatát idézi fel álmatag szürkeségével. De ugyanő több képén is képes felvillantani Budapestnek azt a vidám és játékos arcát is, ami mellett lehet, hogy túl sokszor megyünk el a hétköznapokban – legyen szó a Nemzeti Színház előtt lufikat röptető gyerekek hadáról vagy a Magyar Tudományos Akadémia tekintélyes épületére vetített színes képek kavalkádjáról egy téli napon.
Persze a „jó élet” és a vidámság néha mesterséges is lehet, nehéz például eldönteni, hogy Soproni Gyula a Madárhegy park idilli világát megörökítő képét a boldog családdal mi vezette: irónia vagy a reklámesztétika őszinte vállalása. Ennél jóval komolyabb rejtélyt és töprengeni valót kínál Tamás Dezső Éjjeliőr című képe, amit egyfajta Budapest-érzés esszenciájának is bátran nevezhetnénk. A hatalmas, szürke tűzfal előtt parkoló magányos, és ugyancsak szürkébe hajló színű lakókocsi monotóniáját csak a kocsiablak piros függönye töri meg, olyan hatást keltve, mintha a szürkeségnek és kopottasságnak a sajátos pusztájában égne egy mesterséges, nagyvárosi tábortűz.
Érdemes kiemelni még Angay Enikő Az égig érő lépcső című képét, ami szinte transzcendens mélységet kap az országház előtt a semmibe, vagyis az égbe tartó, az örökös újjáépítést és befejezetlenséget sugalló építkezési állványzatával. Kimondottan talányosak Szabó Judit képei. Az egyik kiállított műve mellett például hiába szerepel a 2004-es évszám, a téli utcán vonuló idős hölgy és az utcát takarító munkások fekete-fehér képe akár a két világháború között is készülhetett volna, és ugyanez az örök idejű múlt érződik egy korábbi, a nyolcvanas években készült budapesti utcaképén is.
