A győztes az Akkezdet Phiaiban Saiid művésznéven futó Süveg Márk lett, a második a a költőként is ismert Simon Márton, a dobogó harmadik helyét pedig a Magyar Nemzet és az MNO újságíró-szerkesztője, Pion István (civilben szintén költő) foglalta el.
A magyar slam természetesen eltér az amerikai hagyományoktól, nem is lenne normális, ha nem így volna. A tengerentúli közönség például sokkal szívesebben (és bátrabban) nyilvánítja ki a nemtetszését, mint a tetszését, nincs kecmec, a kifütyülés és a lábdobogás teljesen mindennapos jelenség a slammervilágban. Itt ez kevésbé honosodott meg, de nálunk is sűrűn ítélkezik a közönség slam poetry-esteken. Az országos bajnokságon a publikum és a szakmai zsűri közösen értékelt: Petrányi Zsoltra, a Műcsarnok volt igazgatójára és az első budapesti slammertalálkozók szervezőjére, Matits István (Id) slammerre és Csider István Zoltán slammer-újságíróra, valamint a közönség két tagjára volt bízva a döntés.
Arról, hogy neki mit jelent a slam, minden művelője mást mond: szabadság, lehetőség az önkifejezésre, vagy arra, hogy változtasson az ember a világon, de legalábbis megpróbálja. Sokan már eleve költők, mások nem hisznek abban, hogy költők lehetnének, vagy egyszerűen nem akarnak azok lenni. Kell nekik a közönség és a kimondás varázsa. Őszinte műfaj, mondja a slamről az egyik senior versenyző, Müller Péter Sziámi (bár ilyen, hogy senior a slamben állítólag nem létezik). Ő tudta, hogy előbb-utóbb be fog futni a műfaj Magyarországon. Talán így gondolja a zsűriben üldögélő Petrányi Zsolt is, különben nem rendezte volna meg a Műcsarnok igazgatójaként annak idején az első slam-esteket Budapesten.
Ma már minden hónap utolsó csütörtökén találkoznak a slammerek Budapesten a Mika Tivadarban, egyesület is alakult (Slam Poetry Budapest), és a műfajba boldog-boldogtalan beleártja magát a közgazdásztól az egyetemi tanáron és a költőn át az egyszeri rapperig. Az viszont most bizonyosodott be először Magyarországon, hogy ez a műfaj megél nagyszínpadon is (bár sok fellépő számára valószínűleg furcsa volt ez a közeg családias estek után), és hogy egy ilyen produkció képes a kezelhetetlen túljelentkezésig megtölteni egy színháztermet. A siker oka valószínűleg az, hogy a kortárs költészet kicsit eltávolodott a kortárs valóságtól, nem arról beszél, ami az embereket foglalkoztatja ma Magyarországon, a személyesség pedig a sokszor emlegetett okokból egyre kevesebb az életünkben.
Bár önálló műfajként tartjuk számon, se szeri, se száma a slam rokoni kapcsolatainak. Csak a magyar országos döntő fellépői alapján legalább négyféle alapstílust kellene elkülönítenünk. Aki a rap felől érkezik, nyilván abból merít elsősorban, aki a „hagyományos költészet” felől, annak a szövegeiben több a költészeti eszköz, aki a zene felől, annak inkább dalszöveghez hasonlítanak a slamjei, ha valakinek színészi hajlamai vannak, az az előadói részét veszi másoknál komolyabban, és némelyek előadásában a szintén amerikai storytelling, meg persze a jó öreg stand up comedy hagyományai is felfedezhetők. Van, aki bevonja a közönséget, és van, aki nem, van, aki szaval, és olyan, aki el is játssza a saját történetét.
Szétírni, újra- és félreolvasni, értelmezni verseket, vagy intertextualitásként beépíteni belőlük sorokat, gondolatokat a saját szövegbe: ezen az elven szerveződött az eddig talán legnagyobb figyelmet kapott slames esemény, a március 15-ei Pilvaker is, ahol forradalmi verseket kellett feldolgoznia a szövegíróknak. Ha irodalomról van szó, egyébként a legtöbb slammert eluralja az Anyám tyúkja-szindróma, és csak olyan versekhez nyúl, amik legalább annyira ismertek, mint a Lánchíd. De akad, aki olyan sűrű irodalmi és történelmi utalásrendszert működtet teljesen simán, hogy slamrajongó legyen a talpán, aki első hallásra felfogja az összeset. Mások esetében még az is problémát jelenthetett, hogy miről beszélnek egyáltalán, vagy egészen egyszerűen épp a kreatív halandzsa volt a cél. Van, akinek a szövege nem is igazában vett vers, sőt nem is prózavers, de lehet mindkettő, vagy akár próza is, töredezett monológ, naplójegyzet-féleség, és volt olyan versenyző is, aki bevezetésként népdalt énekelt. Tonte Renáta a két női versenyző egyike volt – úgy látszik, a stand uphoz hasonlóan itt is nehéz megvetniük a lábukat a hölgyeknek, a kormegoszlásra viszont nem lehetett panasz, a „seniorok” közül Müller Péter Sziámin kívül láthattuk slammelni Szkárosi Endrét és Gyukics Gábort is. A földrajzi eloszlás szempontjából érdemes megjegyezni, hogy számos versenyző Pécsről érkezett, ők egy nagyon aktív slamműhellyel, a Sopiane Slam Poetry Klubbal büszkélkedhetnek. Ráadásnak egy amerikai-magyar vegyes házasságból származó slammert is hallhattunk, aki – mint elmondta – legszívesebben angolul ír. Tiszta szerencse, hogy Daniel Brownwood most hagyta magát befolyásolni, mert annak ellenére, hogy nem került végül a döntőbe, a magyar szövege bárhol megállná a helyét.
A közönséget legjobban a jól elhelyezett poénok, a jó rímek (azért nem hátrány a „hagyományos költői” múlt) lelkesítették, főleg, ha ezek valamilyen aktuális jelenségre vonatkoztak. A slammerek nem kímélték a magyar politikai kultúrát, a pénz- és kütyüközpontú világot, a szélsőségeket, a magyar és a globális gondolkodás egyéb nyavalyáit sem. A másik véglet a legszemélyesebb élmények, válságok, bukások és megvilágosodások megosztása volt, ezzel igazolttá vált Müller Péter véleménye is: az őszinteség majdnem mindig nyerő. Talán beszédes tény, hogy a végül dobogóra került három slammer közül kettő – Simon Márton és Pion István – egyébként is költő, a végül első helyezést elért Süveg Mark Saiid pedig nyugodtan lehetne az, de akár színész is, és külön a javára írhatjuk, hogy ő volt az egyetlen, aki igazán bevonta a közönséget a produkciójába. Magyarországot ő képviseli a Belgiumban rendezett nemzetközi slambajnokságon december közepén.
