Kinek szólhat az Art Market Budapesten? Mire jó egy háromnapos „ensemble” tárlat, ahol – hogy csupán a Grundon már megfordult alkotókat kiemelve – Csernus Tibortól és Vajda Lajostól kezdve a Műcsarnokból „átcuccolt” Fehér Lászlón, Szurcsik Józsefen és Gaál Józsefen át az olyan fiatal és aspiráló képzőművészekig terjed a skála, mint a korábbi írásainkból szintén ismert Orr Máté vagy a „movingos” Dobó Bianka? Három napon keresztül (jóformán) mindent láthatunk, amit az érdeklődő nagyközönség „kortárs képzőművészetként” ismerhet. A szakma doyenjeinek munkáitól a Képzőművészeti Egyetemről frissen kikerült fiataljaiig egymás mellett sorakoznak a művek úgy, ahogy máskor soha. Valljuk azonban be: ez nem minőségjelző, pusztán leírja azt a széles spektrumot, amiben a munkák megmutatkoznak.
A széles spektrum azonban nem mindig pozitívum, hisz a „kilencmilliós tapétától” a gyűjtői szempontból talán kevésbé megtérülő kísérleti videoinstallációkig és -animációkig minden jelen van. Az sem biztos, hogy Csernus Tibor kései munkáinak befogadását segíti, ha tőle pár méterre az őt másoló epigonok munkái vannak jelen. Nehéz tehát elválasztani az ocsút a búzától, pláne hogy a hatalmas tárlatot kávészünet nélkül befogadni jóformán képtelenség. Nem „kiállítás” ugyanis az Art Market, hanem valóban vásár.
Elsődleges haszna nem a műkedvelő (ám fizetésképtelen) közönség miatt van, inkább szakmai seregszemlének tekinthető. A képzőművészet művelői és kereskedői általános benyomást nyerhetnek a három nap alatt az épp aktuális(nak gondolt) tendenciákról, feltérképezik a trendeket, és ha szerencsések, innen kerülhet ki a 2013-as kiállítási szezon „hájpolt” sztárja is. A művészek tájékozódnak, a műkereskedők megnézik, „mire érdemes lecsapni”, a művészettörténészek betáraznak benyomásokból, a galériások pedig egymás portékáját méregetik, kapcsolatokat építenek, a gyűjtők (ha vannak) „diszkont áron” juthatnak hozzá pár csecsebecséhez. A tavalyi maketen tűnt fel például a Kultúrgrundon szintén bemutatott Milorad Krstic, aki azóta a Műcsarnokban is kiállított, s magyar művészekkel dolgozik közösen.
Az idei „szemle” hasonló egy tehetségkutató show-műsor válogatásaihoz. A színvonal egyenletes, de igazából bárki nyerhet. Mindenki jó, de semmi sem kiemelkedő. Nincs olyan érzés, hogy na, „ezt még soha nem láttam”. A megbotránkoztatónak szánt poénok inkább klisék, bátortalan polgárpukik, és nem igazi lehengerlő művészi gesztusok. Nem állít meg egyik kép sem, hogy elidőzzön előtte az ember. Néhány odavonz, hogy megnézzük, de nem marasztal egyik stand sem. A tavalyi Art Markethez képest érezhetően kevesebb a nyilvánvalóan silány munka, de igazán kiemelkedővel sem lehet találkozni. Nehéz megjósolni, kiből lesz a cserebogár, ki az, aki 2013-ban fog „nagyot dobbantani”.
Emiatt rögvest felmerül a kérdés, hogy amit látunk, nem csupán a tárgyak mennyisége miatt tűnik-e teljesnek, miközben egy erősen szűrt anyag. A „grand art” vagy „fine art” iparművészet teljes egészében távol van, az egyetlen kivételnek talán Lukácsi László üvegművész tekinthető, ő azonban egymagában kevéssé reprezentálhat egy egész műfajt. Szoborból is meglepően kevés, és egyenletesen alacsony színvonalú anyag szerepel, a prímet egyértelműen idén is a festészet műfaja viszi, bár meg kell jegyezni, láthatóan növekedett a képgrafikai alkotások száma. Az alkotók felhozatalát nézve sokan a tavalyi év ígéretes művészei közül érthetetlen módon nem voltak jelen, míg mások, akik évek óta mondhatni ugyanazzal rukkolnak elő, szinte „bérelt helyen” vannak jelen. Ezt a logikát egyértelműen az Art Market galériás karaktere adja: az elsődleges szempont az eladhatóság, s nem a művészi érték. Így a „bevált receptet” gyártó, már-már „művészetiparosnak” tekinthető képzőművészek munkái eladhatóságuk miatt szerepelnek, míg a „kétes befektetési értékű” kezdeményezések ezért maradnak háttérben az Art Marketen.
A biztonsági játék nem csoda: több tízezer forint „méterje” a falaknak ezen a három napon, s ezt az összeget nem minden tehetséges, ám kevésbé élelmes művész tudja, vagy akarja kifizetni (független standok nincsenek is). Az itt jelen lévő alkotókat „futtató” galéria pedig az eladandó munkákat teszi ki.
Ez a rendezvény tehát nem éppen egy „Őszi Szalon”. Mivel azonban hazánkban évtizedek óta csak álom egy valóban a művészet szempontjait figyelembe vevő és nem üzleti alapú képzőművészeti szalon, kénytelenek vagyunk megelégedni ezzel. Egy szakmai zsűri által válogatott, azaz „demokratikus” rendezvény minden bizonnyal egészen máshogy nézne ki. Mielőtt azonban – tévesen – a „pénz a művészet ellen” logikája felé kanyarodna ez a kis elemzés, meg kell jegyezni, hogy a standok között kószálva gyakori az angol, olasz, francia szó. A második napon a szerencsés látogatók együtt fotózkodhattak Jeremy Irons-szal is például, aki meglátogatta az Art Marketet, és aki amúgy komoly műgyűjtő hírében áll. A berlini, bécsi és moszkvai „art fairek” között térben és időben is elhelyezkedve a budapesti rendezvény előkelő helyet foglal el immár az őszi képzőművészeti vásárok sorában. Érdemes kint lenni, érdemes kimenni mindenképp. Büszkék lehetünk kivívott pozíciónkra akkor is, ha a szívünk mindeközben egy Tavaszi és Őszi Szalon után ácsingózik.
