Milyen is a pixelek szaga?

A digitális képmanipuláció diszkrét bája: Pixelszag címmel a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának nyílt kiállítása a Mai Manóban.

Van abban valami jelképes, ahogy a Mai Manó Ház épületként miféle keresztmetszetet ad a fotózás lehetőségeiről és helyzetéről azzal, hogy jelenleg egyetlen emelet választja el egymástól az utóbbi évek nagy fotóművészeti felfedezésének, Vivien Maiernek a kiállítását a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának Pixelszag című seregszemléjétől.

Talán így a legteljesebb az élmény: összevetni, hogy mit jelent egyetlen életmű távlatában a fotó helyének, státusának a folytonos újraértékelése, és mit jelent, ha erre az újraértelmezésre a jövő reménységei közösen vállalkoznak. A Pixelszag című kiállítás anyagát ugyanis műhelymunka előzte meg, melynek során a résztvevők többek között arra keresték a választ, hogy mire is való a fotó és milyen változásokat hozott a fotóművészet helyzetében az utóbbi évek rohamléptű technikai fejlődése.

Eperjesi Ágnes kurátor a kiállítás katalógusában utalt arra, ami a kétszobányi kiállítótérben kézzelfoghatóan van jelen: vagyis a képkészítés során használt eszközök közötti választási lehetőségeink megsokasodása és az ezzel járó lehetőségek bővülése. Például Martinkó Márk fényképezőgép számára készített „protézise” is ilyen lehetőség, amellyel audiojelből képi információt készít.

Persze az utcáról betévedő laikus látogatónak sokkal ismerősebb lehet a múlt egyfajta üzenetének is felfogható Polaroid képekkel való játék, amire Sprenc Balázs vállalkozott, aki a valamikor prosperáló cég egyik utolsó termékét használta munkájában. Az instant filmről van szó, amelyen a kép körülbelül egy napon belül szinte teljesen feketévé, semmivé válik, de mielőtt ez megtörténne, folyamatosan változik. Sprenc egyszerű, de hatásos ötlete az öregedés folyamatát kapcsolja össze ezzel a sajátos „kamikaze-technológiával” idősekről készített portéival.

Talán még ennél is otthonosabb élményt kínálnak azok a munkák – és ebből jó néhány akad –, melyek a ma már szinte közkézen forgó és mindenki számára adott képmanipulációs eszközökkel operálva manipulálják a látványt. Gyaníthatóan ez a kiállítás legizgalmasabb kérdése: a képkorrekció vagy a szándékosan durva digitális beavatkozás esztétikája vajon mennyire préseli közel a „képzett” fotóst és a képeket öncélúan, a netes közösség szórakoztatására megbuheráló mezei felhasználót? A választ nem mondanánk ki, de például Dezső T. Tamás internetről gyűjtött, a feltöltők által digitálisan felismerhetetlenné tett, amatőr pornóképekből igazolványkép-szerűen kivágott portréi jó esélyt kínálnak arra, hogy ezen eltűnődjünk és valamiféle álláspontra jussunk, akár a nagyon szigorú leminősítés szintjén („ezt mindenki meg tudja csinálni”).

Bartha Máté a képek újrahasználásának derűs módját választotta, hasonlóan ahhoz a többmilliónyi emberhez, aki készíti és/vagy terjeszti az internet végtelen kiállóterében a legkülönbözőbb kritikus élű vagy csak humoros vizuális mémet. Nála egy eleve humorfaktorral bíró kép – a netes képdömping egyik toplistás szereplőjével, a macskával, aki ez esetben a mellékhelyiségben trónol – tűnik fel a legkülönfélébb helyszínekre montázsolva, mint amilyen például egy tüntetésről készült kép egyik transzparense.

A kiállítás többi szereplője is nagyjából a technika kínálta lehetőségek és a kép manipulálásából fakadó történetmesélői lehetőségek vagy iróniaforrások nyújtotta támpontok között mozgott a munka során, legyen szó ikonok segítségével elbeszélt fiktív párkapcsolati képregényről (Kovács Nóra), digitális képrögzítő eszközökkel végzett hosszas kísérletezés eredményeként fény nélkül készült fényképről (Fodor János Dániel) vagy éppen pixelekből felépített családtörténeti albumról. És a többieket még nem is említettük, bár a fent elmondottak rájuk is vonatkoznak némiképp. Összességében elmondható, hogy korszerű kiállítás született, legalábbis a szándéka szerint – reflektálni a technika által uralt képkészítés sajátosságaira –, viszont jövőbe mutatónak csak nagy merészséggel mernénk nevezni a tárlatot.