– Ascher Tamás és Novák Eszter növendékeként 2007-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés-színész szakán. Ez volt ez első úgymond kísérleti osztály. Mivel kaptatok többet, mint egy sima prózai vagy zenés színész?
– Azért indult el ez az osztály, hogy az ének- és a prózai tudásuk egyaránt kifinomult és magas színvonalú legyen az itt végzett művészeknek. A diploma után azonban nem tudtunk elhelyezkedni: a magyarországi zenés színházak nem nyitottak arra tudásra, amit mi az egyetemen megtanulhattunk. Ezért hoztuk létre az osztálytársaimmal közösen a saját, független társulatunkat, a HOPPartot, ami hiánypótló zenés előadásokat hoz létre. A társulat az egyre súlyosabb pénzelvonások ellenére azóta is működik, persze nagy volt a cserélődés az évek alatt. Egy ideig én is tagja voltam a társulatnak, de aztán párhuzamosan játszottam a József Attila Színházban, majd leszerződtettek a Nemzeti Színházba, és döntenem kellett. Másfelé vitt az utam.
– Egy pályakezdő színésznek ez rettentő nagy kihívás lehetett.
– A Nemzeti Színháznál, azt gondolom, nincs feljebb. Épp ezért nem volt kérdés, hogy merre menjek. Nagyon jó ötlet volt Alföldi Róberttől, hogy teret mert adni a fiatal színészeknek a Nemzeti Színházban. Én roppant szerencsésnek mondhatom magam a pályatársaimhoz képest. Még ha nem is beszélünk róla, de sokkal több színész kerül ki az egyetemekről itthon, mint amennyit a hazai színházak elbírnának. És ez a helyzet a folyamatos gazdasági nehézségek miatt egyre tragikusabb. Azok közül, akikkel egy időben jártam az egyetemre, rengetegen módosítottak pályát, nagyon tehetséges emberek lettek gázszerelők, bolti eladók csak azért, mert nem jutottak lehetőséghez.
– Hogyan tekintesz vissza az itt eltöltött öt évre?
– Talán nyugodtabb lettem. És a színházhoz való viszonyom is egyre bensőségesebb lett. Nagyon komoly és erős műhelymunka folyik itt. Különböző stílusú színészekből áll a társulat, még sincs olyan, aki kilógna, így alkotunk egy egységet. És ezt a csapatot csak még jobban összekovácsolta mindaz a politikai és sajtóhadjárat, ami a színházzal szemben lezajlott az elmúlt két évben. Nem tettünk mást, csak a feladatunkra koncentráltunk, arra, hogy jó előadásokat hozzunk létre. Ez sikerült is, az elmúlt évek díjai, fesztiválmeghívásai is mind ezt igazolják.
– Az előző évadban óriási lehetőséget kaptál: Hamlet címszerepét alakíthattad. A férfi színészek életében mérföldkőnek számít, ha valaki eljátszhatja ezt a shakespeare-i hőst. Főleg ilyen fiatalon, amire nemigen van példa.
– Életem egyik legmeghatározóbb előadása és szerepe. Nekem alapvetően nincsenek szerepálmaim, mindig csak azok a figurák foglalkoztatnak, akikkel éppen dolgom van. Mikor megtudtam, hogy én játszhatom Hamletet, rengeteg érzés kavargott bennem. Megdöbbentem, felpörögtem, megijedtem, boldog voltam. A próbafolyamat alatt aztán a kezdeti lelkesedés után inkább görcsössé váltam: féltem a kollégák elvárásaitól, hiszen minden színésznek van valami elképzelése arról, hogy milyennek kell lennie az igazi Hamletnek. El kellett engedni a félelmeimet, hogy magamra és a rendező Alföldi Róbert útmutatásaira koncentrálhassak. Úgy érzem, egy nagyon jó koncepció mentén haladó, a mai korra maximálisan reflektáló előadást sikerült létrehoznunk.
– Az idei évad első bemutatójában, az Angyalok Amerikában című kortárs drámában viszont több karaktert kellett felépítened, ami szintén komoly koncentrációt igényel. A darabot Andrei Serban rendezte, aki a Három nővér előadást is jegyzi. Milyen volt újra együtt dolgozni vele?
– Tony Kushner drámája nagyon furcsa darab: első olvasatra nagyon felületes történetnek tűnik, miközben nagyon mély emberi tragédiákat, küzdelmeket mutat be, kendőzetlenül beszél az istenhez való viszonyról. Andrei Serbant mesteremnek tartom, rengeteget tanultam tőle a mostani munka során is. Több kisebb szerepet játszom a darabban, de Belize, az ápoló figurája közülük a legösszetettebb. Elég sokat harcoltam magammal és Serbannal is, hogy ne legyen közhelyes. Serban viszont nagyon sokat segített abban, hogy egy valóságos karakter születhessen meg.
– A tavalyi Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb harminc év alatti férfi színésznek választottak a Három nővérben játszott Szoljonilj százados szerepéért. Nemrég pedig Junior Prima Díjjal jutalmazták az eddigi pályafutásod. Mit jelent ez az utóbbi elismerés?
– Nem csupán hatalmas megtiszteltetés, de számomra azt is jelzi, hogy a közelmúltban talán jól végeztem a feladatom a Nemzeti Színházban.
– A közeljövőben milyen szerepek várnak?
– Mátyássy Bencével és Makranczi Zalánnal közösen írtunk egy kortárs szuperhős musicalt, amit tavasszal mutattunk volna be a Nemzeti Színházban, de sajnos jogdíjproblémák miatt ez nem valósulhat meg. De számos más, alakulóban lévő projektben veszek részt, számos film- és színházi előadás ötlete van a fejemben. Új bemutatóm már nem lesz ebben az évben, a repertoáron lévő szerepeimet játszom. Emellett minden időmet leköti majd a Tv2-n futó új tehetségkutató műsor, a The Voice élő adása, aminek én lettem a műsorvezetője.
– Nem ez az első televíziós munkád, hiszen vezetted a Szövetség című bibliai témájú vetélkedőt, illetve narrátora vagy a Tűnt idők mozija című sorozatnak. Mégis merész lépés, hogy a Nemzeti Színház színészeként egy kereskedelmi csatorna tehetségkutatójának, ha úgy vesszük, az arca lettél. Mégis miért vállaltad el ezt a felkérést? Nem voltál elégedett mégsem a színészi munkáiddal?
– Semmi köze ehhez. Maximálisan jó helyen vagyok a Nemzetiben. Az egész oda vezethető vissza, hogy nem készülnek filmek itthon. Én olyan színész vagyok, aki mindennél jobban szeret forgatni, kamera előtt lenni. Minél többet szeretnék tapasztalni, megtanulni, hogyan használjam a gesztusaimat, hogy legyek őszinte a képernyőn. A televíziózás most az egyetlen lehetőség arra, hogy formában tartsam magam. A Szövetség alapján kerestek meg a csatorna kreatív vezetői, akik egyértelműen színészt szerettek volna felkérni erre a feladatra, nekem pedig volt valamennyi gyakorlatom a műsorvezetésben. A döntésemben nagy szerepe volt annak, hogy nemcsak itthon, de nemzetközi szinten is ez a leghitelesebb, tényleges értéket képviselő tehetségkutató, amely nem arról szól, hogy miként alázzuk meg nagy nyilvánosság előtt a másikat. Rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, olyan emberekkel, művészekkel találkozhattam, akiket talán soha nem is ismerek meg, ha nem vállalom ezt felkérést. És persze pozitív hozadéka is lehet a választásomnak: talán azért mert látnak engem a tévében, egyre többen jönnek majd el a Nemzeti Színházba. Ma egy színésznek több lábon kell állnia, előre kell gondolkodnia, mert semmire nincs garancia.
