Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains és a többiek: a távoli, ködös amerikai Északnyugat, Seattle küldöttei voltak ők a kilencvenes évek elején: új hangzást, sőt igazi forradalmat vittek végbe a rockban a nyolcvanas évekbeli hajmetálos kakadukorszak után. Tépelődés, düh, kilátástalanság – és persze szakadt farmer, favágóing meg bakancs: a fél világ tinédzserei így mászkáltak húsz évvel ezelőtt. A Nirvana ugyan már nem tud összeállni, de a Pearl Jam és a Smashing Pumpkins még most is aktívkodik a kilencvenes évekbeli grunge–altrock-hősök közül, utóbbi idén hozta ki Oceania című lemezét. Az elmúlt időszakban Chris Cornell is újjászervezte a Soundgardent, a grunge-hullám meghatározó zenekarát, és új lemezt is készítettek, King Animal címmel.
Közel húsz évvel Kurt Cobain halála (amikor nagyjából véget ért grunge), és 16 évvel saját utolsó lemezük után a Soundgarden klasszikus felállásával csap bele a húrokba egy teljesen megváltozott (rock)zenei környezetben. A Seattle szürke városából származó banda kicsit idősebb volt későbbi sorstársainál: '84-ben alapította meg Chris Cornell énekes és Kim Thayil, az indiai származású gitáros. A nyolcvanas években mai füllel kissé fárasztó, mélyre hangolt, kásás, lassú metállal próbálkoztak. A '91-es Badmotorfingerrel (Outhsined), a '94-es Superunknown csúcslemezzel (Spoonman, Black Hole Sun, Fell on Black Days) és a '96-os válságtermék Down on the Upside albummal (Pretty Noose, Burden in My Hand) viszont összeraktak egy rocktörténeti fejezetet érdemlő trilógiát, ami nélkül a grunge se lett volna az, amivé lett. Cornell éles torokhangja és borongós, depresszív vagy éppen misztikus szövegei, a Thayil uralta gitárhangzás és Matt Cameron dobos (aki később a Pearl Jam tagja lett) bonyolult, változatos ütemei a kilencvenes évekbeli rock egyik legizgalmasabb együttesévé tették a Soundgardent. Hard rock, metál, alternatív és stoner rock hangzás színesítette a grunge hullámába sorolt zenekar munkásságát. A '97-es feloszlás után Cornell új karriert kezdett, csúcspontján a Rage Against the Machine zenészeivel formált Audioslave-vel, mélypontján a pár évvel ezelőtti dance popos kitérővel.
A King Animal a Soundgarden 2010-ben összeállt klasszikus négyesének terméke, akik – a lemezt hallgatva – mintha ott folytatnák, ahol a kilencvenes évek közepén abbahagyták. És Thayil pontosan ezt is nyilatkozta: „felvettük a fonalat, ahol elejtettük”. A lemeznyitó, első slágernek választott Been Away Too Long is az eltávról és a visszatérésről szól: odacsapós, kőegyszerű rockdal. A Non-State Actor már egy összetettebb, sodró és felszabadult kiállás. A zaklatott, komplex By Crooked Stepset a remek, keleties, misztikus és himnikus A Thousand Days Before követi.
A lemez közepén sötéten kavargó, középtempós, klasszikus Soundgarden-hangzású dalokat (Blood on the Valley Floor; Bones of Birds; Taree) a hajszás Attrition, majd az akusztikusan induló, fülbemászó Black Saturday követi.
A hasonlóan akusztikus és zajos részekből összeálló Halfway There, az elborult Worse Dreams, a lefojtott Eyelid's Mouth vezet el a lemezt záró, lassan menetelő Rowingig, középkorú rocksztárok örök önvallomásáig: „nem tudom, hová evezek, csak evezek, mert eveznem kell”. A King Animal egy nehézsúlyú zárvány, egy letűnt korszak dinoszauruszainak meglepően erős életjele, mintha a grunge sose tűnt volna el, mintha azóta semmi új nem történt volna a populáris zenében. És néha úgy gondoljuk, mintha tényleg így is történt volna.
