Fiatal, helyes nő utazik a tömött belfasti metrón. Kezében táskát szorongat, idegesen méricskéli az útitársakat. Ismerjük a dramaturgiai közhelyet: ha a színpadon van egy pisztoly, annak előbb vagy utóbb el kell sülnie. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az említett, Colette nevű lányról már azt is tudjuk a film eleji visszaemlékezésnek köszönhetően, hogy ír, akinek az öccsét egy eltévedt köztársasági, vagyis az elnyomó angol hatalmat megtestesítő hadsereg által kilőtt golyó sebesített halálra, akkor már biztosak lehetünk benne: a kék női táskában bomba lapul. Csakhogy ez a bomba nem aktiválódik.
Ám itt jön a dramaturgiai csavar: ezzel még nagyobb érzelmi detonáció keletkezik, és a filmidő végéig azt követhetjük végig, ahogy a sikertelen akció következményei szétrobbantják egy ír család amúgy is törékeny békéjét. Kettős játszma: a cím ezúttal nem ködösít. Hősünk, a már említett fiatal nő – aki nem mellesleg gyermekét egyedül nevelő anya is – válaszút elé kerül, illetve állítják: ha együttműködik a kormánnyal és jelenti, mire készül két, az IRA soraiban harcoló bátyja, akkor nem veszik el tőle a fiát. Mondani se kell, a kockázat hatalmas. Az egyébként is paranoiás helyi IRA nagykutya rögtön szagot fog, és szemmel tartja a sikertelen akcióból hazatérő nőt.
Családi ügyek
Forrás: Vertigo Média
A politikai helyzet is erősen puskaporos, a nagyobb sebességre kapcsolt béketárgyalásokat a kormány és az IRA között bármilyen meggondolatlan akció visszavetheti, és a békének számos ellensége akad. De nem csak a terroristák oldalán kell keresni az önös érdekeket, a főhősnőt beszervező MI5 ügynök is kénytelen ráébredni: a politikai sakktáblán egy ember élete, vagyis az informátora biztonsága egyáltalán nem számít sokat. Colette és ő sajátos érzelmi függésbe kerül, aminek a kölcsönös bizalmatlanság, a teljes egymásrautaltság és még valamiféle női-férfi vonzalom egyaránt a része. Már szinte kezdettől sejthető: ebből a sajátos helyzetből nem lehet jól kijönni, és a film végére több véres áldozat is tanúskodik erről, a kölcsönös gyanakvás légkörében pedig olyanokról derülnek ki sötét titkok, akikről nem feltétlenül gondoltuk volna.
Az Ember a magasban című dokumentumfilmjéért Oscar-díjat kapott angol rendező, James Marsh az újságíró Tom Bradby személyes visszaemlékezésein alapján készült forgatókönyvből indult ki, és láthatóan tényleg igyekezett realista, túlzásoktól mentes filmdrámát kerekíteni az alapvetően politikai indíttatású történetből. Inkább a családi konfliktusra koncentrál, vagyis a szinte önálló alműfajként is meghatározható IRA-filmek egy részével szemben nem képes történelemleckét látunk. Valamiért azonban mégis Colette kék táskájára emlékeztet ez a mozi: minden adott lenne a robbanáshoz, de végül elmarad a katarzis.
Az IRA nem viccel
Forrás: Vertigo Média
Ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne a film, amit látunk, csak éppen nem sok minden indokolja, hogy ennyi évvel az események után – az 1990-es évek elején járunk – moziba kerüljön ez a film, ami végül sem politika thrillerként, sem családi drámaként nem hoz igazán újat. A film erőssége a dokumentarista hitelesség, én például jóval több olyan jelenetet el tudtam volna viselni, mint amilyen az IRA-tag hősi temetése, mely a helyi folklór „szép” példáját szolgáltatja a női kabátok takarásában begyakorolt mozdulattal továbbadott pisztolyok látványával. Éppen ez, vagyis a harc háttérországát jelentő családtagok szerepe az, ami ha kicsivel több hangsúlyt kap, akkor talán érdekesebb, emlékezetesebb mozi születik. Panaszra azért így sincs okunk, a film működik, nem is beszélve a színészekről, mindenekelőtt Clive Owenről, aki hitelesen hozza az érzékeny, jó szándékú, és éppen ezért tragikus bukásra ítéltetett ügynök figuráját.
(Kettős játszma. Színes, feliratos, angol–ír thriller. Rendezte: James Marsh. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
James Marsh: Belefáradtunk az északír konfliktusba – interjúnk a rendezővel itt olvasható.
