Gyermekmolesztálás és Oszama bin Laden meggyilkolása

A hét mozibemutatói között kiemelkedik Kathryn Bigelow többszörös Oscar-jelölt darabja, az Oszama bin Laden meggyilkolásáról szóló Zero Dark Thirty, valamint Thomas Vinterberg cannes-i díjesőben részesülő, A vadászat című remeke.

kgy
2013. 02. 21. 16:30
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Zero Dark Thirty - A Bin Laden-hajsza

Kathryn Bigelow korábban is tökös filmek rendezőjeként szerzett magának hírnevet (például a remek Holtponttal és benne Keanu Reevesszel és Patrick Swayzevel), később James Cameron nejeként edzette idegeit, majd Hollywood csúcsára ért iraki akciómeséjével, A bombák földjénnel. Utóbbi és a mostani Zero Dark Thirty – A Bin Laden-hajsza egyértelműen bizonyítja, hogy napjaink egy legprímább amerikai rendezőjévé nőtte ki magát, s egyszersmind egyedül többet tett a női egyenjogúságért a tengerentúli filmszakmában, mint két-három szakszervezet és összes fizetett hirdetője együttvéve. A Zero Dark Thirty elkészítését már akkor bejelentették, amikor Bin Laden holtteste még ki sem hűlt, s villámgyorsan készítettek belőle egy olyan propagandafilmet, amely egyértelműen antikrisztusnak állította be a terroristavezért és keresztes lovagoknak az amerikai titkosszolgálatot. Anélkül, hogy megpróbálnánk igazságot tenni, szögezzük le, hogy az események a valóságban talán így történtek, vagy még inkább nem, de ha nem tűpontos dokumentumfilmként tekintünk a Zero Dark Thirtyre, akkor – és különösképpen a két és fél órás mozi utolsó harmadában – egy dögös akciófilmként remek szórakozást kínál. Bigelow pedig olyat produkál, amelyre a legtöbb hollywoodi férfi rendező sem képes.

A vadászat

Thomas Vinterberget a Dogma mozgalom kezdete óta mindenki a Születésnap című filmjével azonosítja, s a tehetséges rendező azóta sem volt képes igazán átlépni saját árnyékán és megfelelni a fokozott várakozásoknak. A dán rendező 15 évvel remekműve után most végre előállt valamivel, ami nemcsak mérhető a neves elődhöz, de skandináv kritikusok egyenesen minden idők egyik legjobb és legfontosabb alkotásaként ünneplik A vadászatot. A megállapítás mindenképpen túlzó, de belföldi megítélésére érzékletes lábjegyzetül szolgál. A cannes-i díjai (legjobb színész, ökumenikus zsűri díja és egy technikai elismerés) után decemberben Európai Filmdíjjal is kitüntetett A vadászat önmagában egy elhasznált alaphelyzetből indul ki: pedáns és makulátlan múltú főhősét egy kisgyerek vallomása alapján kiskorúak megrontásával vádolják meg. Az ártatlan férfi olyannyira értetlenül áll a vádak előtt, hogy még védekezni sem hajlandó, ez a magatartás pedig csak fokozza a helyi társadalom gyanakvását és erősíti a férfi bűnösségét. Vinterberg filmjét valós orvosi esetek ihlették, a rendező szenvtelenül megfigyel, de nem kommentál, nem minősít, nem magyaráz. A dolgok csak úgy megtörténnek, s éppen olyan véletlenszerűen is oldódnak meg, mint ahogy elkezdődtek. Csak éppen az emberek már soha többet nem felejtenek, és a gyanakvás sem múlik. Vinterberg szerint a paranoia túlzottan elhatalmasodott napjaink társadalmán, hogy abból objektíven még ki tudjunk látni, betemetnek minket a félelmeink. A vadászat Vinterberg határozottan egyik legjobb filmje.


A Pingvinkirály 3D

A természetfilmek nagy öregje, David Attenborough visszatért. 3D-ben, az állatnépszerűségi versenyeken mindig esélyesnek számító pingvinek közreműködésével. Senki nem tud úgy guggolni lobogó hajjal egy kialudt vulkán peremén, mint Sir David Attenborough. Ráadásul mindig a mellett a kő mellett, ami alatt egy kihalóban lévő faj utolsó három példányának egyike lapul. Ebben a guggolásban benne van a brit felfedezők elszántsága és fáradhatatlansága, de hiányzik belőle a brit hódítók arroganciája. Attenborough évtizedek óta arra buzdít kellemes hangszínével, hogy ne birtokolni, hanem megismerni és csodálni próbáljuk azt a színpompát, amit iskolás megfogalmazással környezetünknek vagy némiképp költőibben a természetnek szokás nevezni. Szerelem, szex, gyengédség a Déli-sarkvidéken: A pingvinkirályról írt kritikánk itt olvasható.

Tabu

Experimentális filmélményt és igazi szerzőiséget kínál Miguel Gomes brazil–portugál filmje, a Tabu, amely tavaly Berliben a nemzetközi kritikusok Fipresci-díját és Alfred Bauer-díjat nyert el. A Tabu története egy mondatban nehezen összefoglalható, mert az egész alapja egy filmnyelvi játék, ami a hagyományos történetmesélést megbolondítja. Egy hosszú expozícióban egy Afrika-kutatót és drámáját ismerjük meg, aztán egy időben máshol-máskor játszódó jelenetsorban egy idős nyugdíjas asszonyt követhetünk nyomon, akinek egy múltbeli élménye aztán összeköti a két látszólag független síkot. Gomes avantgárd módszerekkel és fekete-fehérben készített intellektuális kalandot, amely izgalmas, de sok türelmet igénylő szellemi rejtvény. Régen a művészmozik kedvence lett volna egy ilyen alkotás, kérdés, ma sikerül-e megszólítania az erre fogékony néző rétegeket.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.