Nehéz helyzetben van az, aki Coppola Keresztapa-trilógiájáról kíván értekezni, hiszen klasszikusról van szó, amit szinte mindenki látott, de ha nem is, a film főcímzenéje elég gyakran csendül fel csengőhangként. A műfaji meghatározás sem könnyű: gengszterfilmnek ugyan gengszterfilm, de legalább annyira, sőt még inkább, epikus ívű család – és fejlődésregény, mely két keresztapa, vagyis gengszterfőnök, Vito, és fia, Michael Corleone felemelkedését és bukását mutatja be hol lineáiris cselekményvezetéssel (az első és harmadik rész), hol párhuzamos történetszálak segítéségével (második rész). Ugyanakkor a három film egy társadalmi csoport, az olasz-amerikai bevándorlók nagyívű tablójaként is felfogható. És akkor Nino Rota időtlen klasszikussá nemesedett filmzenéjét még nem is említettük. Pacino méltó játszótársa volt a filmben (ha nem is mutatkoztak együtt a vásznon) a fiatal Vito Corleonét alakító Robert de Nirónak éppúgy, mint a „nagy öreg” Marlon Brandónak.
Az erkölcsi nyugtalanság mozija kifejezést a lengyel mozi hetvenes évektől jelen levő irányzata kapcsán szokás emlegetni, de Sidney Lumet filmjére (és más munkáira is) nyugodt szívvel rásüthető ugyanez a bélyeg. A társadalmat, és annak elvileg megbecsülésnek örvendő szervét, a rendőrséget átható korrupció olyan méreteket öltött a hetvenes évek elejére, hogy komoly szélmalomharc, megaláztatás és szó szerint életveszély várt az olyan megszállott rendőrökre, mint a címszereplő Frank Serpico. Az igaz történeten alapuló film hőse eleve különcnek számított a testületen belül, extravagáns öltözeteivel gond nélkül vegyült el az aljas utcán alvilági figurái között, de kérlelhetetlensége és bátorsága akkor sem mondott csődöt, amikor a rendőri felsővezetésig vezető korrupciós hálózat leleplezésének szentelte egyre inkább az erejét. Serpico részgyőzelmet aratott, de közben súlyos árat is fizetett, magány és önkéntes száműzetés lett a sorsa. Pacino rendkívüli átéléssel hozza a megszállott igazságkereső figuráját, az egyébként is feszült filmben szinte izzik körülötte a levegő.
A legsátánibb kacaj fődíjára Jack Nicholson mellett jó eséllyel pályázik Pacino is, aki ebben a filmben tökéletesíthette igazán technikáját. A sötét erővel a boldogulás érdekében kötött fausti alku régi témáját vette elő a rendező Taylor Hackford, és a látványosan csomagolt tanmese eléggé hatásosra sikeredett, és a hatásvadász megoldásoktól sem mentes filmet valójában Pacino viszi a vállán, mellette pedig szorgalmasan asszisztál a megkísértett jogász szerepében az akkor még pályája felívelő szakaszát élvező Keanu Reeves. A hatalom és a győzelem ízét megkóstoló sikeréhes karrierista története a végére már nem mentes a barokkos túlzásoktól se, és bár Pacino alakítása ez esetben is meggyőző, azonban már feltűnnek azok a manírok is játékában, amik később sajnos egyre inkább jellemzik szerepformálásait.
A klasszikus Pacino-szerepek mellett számos olyan alakítás következik közvetlenül, amelyet ilyen-olyan szubjektív és objektív szempontok szerint muszáj kiemelni. Ebben a körben említjük Michael Mann-nal közös második munkáját, A bennfentest, amely az ezredforduló újságírásának is emléket állít. A 60 Minutes-et az örökkévalóságba emelő A bennfentes egy tévéműsor és egy őszinte kémikus ember harcát mutatja be egy dohánymulti ellen. A hét Oscarra jelölt moziban Pacino legfőbb játszópajtása a csúcson lévő Russell Crowe, de a legfőbb figyelem egyértelműen a Lowell Bergmant megformáló Pacinóé, nem véletlen, hogy még Mike Wallace is szóvá tette, hogy a valóságban nem ennyire a műsor producere körül forgott minden a nevezett ügyben. Akárhogy is, Pacino kiválóan játssza a tévéproducert, aki nem fedi fel forrásait, s aki az egyetlen bizalmasa lesz a saját cégével szembeforduló, s ezzel még családját is elvesztő kémikusnak. Az egyik utolsó komolyan megírt és rétegzett szerepet kapta Pacino A bennfentesben.
A harmincas évek egyik legnagyobb klasszikusa, Howard Hawkes A sebhelyesarcújának sikeres újraértelmezését készítette el ötven évvel később Brian de Palma, aki az új-hollywoodiak egyik kedvelt zsánerét, a gengszterfilmet elevenítette fel, Al Pacinóval a főszerepben. De Palma pontosan felmérte, hogy A keresztapa után csak úgy leporolni egy régi gengsztermozit már nem elegendő, így Al Capone életének feldolgozása helyett Miamiba helyezte át a történetet, s egy kubai bevándorló karriertörténetévé formálva teljesen jelenidejűvé aktualizálta mondanivalóját. Így született meg Tony Montana figurája, aki előbb egy autópálya alatt létrehozott menekültszálláson tengeti életét, majd szép lassan a helyi alvilág vezető figurájává válik. Pacino egyik legnagyobb alakításában pedig gond nélkül képes feledtetni Michael Corleonét, és képes a gengszterműfajnak új ízt kölcsönözni.
Miután évtizedeken keresztül jobbnál jobb alakításokkal sem sikerült Oscar-t nyernie, Pacino biztosra ment, és egy jutalomjátékkal biztosította magának az arany szobrocskát. Martin Brest Egy asszony illata című mozija egyfelől az olasz eredetinél egy fokkal szórakoztatóbb és jobb remake, másrészt a vak ezredes jó lehetőséget adott Pacinónak valami új kipróbálására. A trágárság mellett sokkal többre is futja a remek színész teljesítményéből, ami más színész számára vélhetően a legtöbb lenne, de egy olyan formátumú művésztől, mint Pacino nem említhető egy napon A keresztapa-filmekben, vagy a Kánikulai délutánban nyújtott teljesítményeivel. Egy valamirevaló összeállításból mégsem hagyható ki a hőn áhított Oscar-szerep, amelyben a fiatalok gyámolítójaként alternatív pedagógiai módszerekről és az önismeret új lehetőségeiről is tanít valamit a művész közönségének.
Kedvenc filmtörténeti csokrainkért katt ide, de izibe!
