Tarr Béla hű amerikai tanítványa nagyon érti a filmkészítést, és ha akar, úgy tud a közönség kegyeibe férkőzni, hogy közben nem megy le kutyába. A Good Will Hunting azonban elsősorban nem is Van Sant miatt érdekes, hanem két dél-bostoni srác, nevezetesen Matt Damon és Ben Affleck látványos mutatványa miatt: nem elég, hogy a főbb szerepekben is ők susognak a melegítőikben ír suttyókként, de a film forgatókönyvét is ők rántották össze. Az eredmény: Oscar-díj és két szép ívű karrier. A jutalom egyébként megérdemelt, a takarítóként tengődő balhés matekzseni történetét ízléssel és ésszel írták meg, jut benne hely érzelemnek éppúgy, mint humornak, kerüli az ordas közhelyeket és még tanulság is akad benne. Nem is beszélve az olyan alakításokról, mint a fiúval sajátos érzelmi kötődést kialakító pszichológusé, ami Robin Williams egyik legjobb szerepformálása lett.
Sajnos egyre kevésbé számít szokatlannak, ha iskolai lövöldözésekről olvasunk a hírekben. Ám az 1999-ben történt eset, amikor az amerikai Columbine Gimnáziumban a 17 éves Dylan Klebold és a 18 éves Eric Harris lelőtt tizenkét diákot és egy tanárt, valamint megsebesített huszonhárom embert, annak idején nagyon mélyen felkavarta az Egyesült Államok közvéleményét. Talán azért is, mert annyira tervszerű és hidegvérrel végrehajtott cselekedetről volt szó, aminek a végén a két elkövető is végzett magával. Van Sant távolságtartó és szinte dokumentarista látleletet forgatott az esetről, a tragikus nap krónikáját elevenítve fel. Kamerája segítségével szinte a néző is része lesz a hatalmas létszámú amerikai középiskola életének. A rendező szinte természetfilmesként rögzíti a közösség nyüzsgő életét, aminek a közepén elveszve ott van a két későbbi gyilkos, két frusztrált, magányos és a közösség részéről erősen lenézett kamasz. Nyomasztó, szenvtelen és igencsak hatásos film.
Curt Cobain, a Nirvana énekese volt talán az utolsó igazi rockbálvány, a nemzedéki hős, akinek tragikus öngyilkossága nemcsak egy zenei stílus hanyatlásának kezdetét jelentette, hanem a kilencvenes évek elejének óvatos optimizmusának végét is jelezte. Az énekes-dalszerző, aki kereskedelmileg eladhatóvá tette a hetvenes évek hard-rockjával kevert punk hangzásvilágát, és világméretű közösségbe kovácsolta össze az MTV-n lógó kamaszokat, saját bevallása szerint már életében is hatással volt Van Santre. Ennek mozgóképes lenyomata Az utolsó napok, amit tekinthetünk rendhagyó főhajtásnak is a grunge egykori vezéregyénisége előtt. Bár nincs kimondta, de a film főszereplője, akinek tengődését, majd öngyilkosságát követhetjük nyomon, kísértetiesen hasonlít Cobainre. A film meglehetősen elégikus, a metafizikai zöngéktől sem mentes, és kicsit próbára is teszi a néző figyelmét, de valamiféle rekonstrukcióként mégiscsak szolgál: talán tényleg hasonló volt az ünnepelt, de már végletesen magányos rocksztár utolsó néhány napja.
