David Robert Jones londoni kispolgár család kórista kölykeként indult; aztán volt ő Elvis-rajongó tipográfustanonc és hippi virággyermek; volt ő a hatvanas-hetvenes évek pop-art félvilágában elmerült androgün idol; volt ő beat-, rock-, glamrock-, jazz-, soul-, funk-, art punk és elektróhatásokat keverő nemzetközi sztár; volt ő önmagát, kinézetét és stílusát örökké változtató divatikon Londontól Nyugat-Berlinen át Amerikáig. Vagyis mindezt összeöntve David Bowie a popkultúra elmúlt negyvenöt évének egyik legizgalmasabb, örökmozgó, nyughatatlan előadója. Tíz évig beszélhettünk munkásságáról múlt időben, hiszen 2003-tól egészségügyi okokból – és talán művészi kiégés miatt – különösebb magyarázat nélkül elhallgatott.
David Bowie
Fotó: Facebook.com
Bowie január elején, hatvanhatodik születésnapján tért vissza egy új dallal; majd márciusban megjelent az elmúlt két évben teljes titokban felvett új lemeze, a The Next Day. A nemzetközi zenei sajtó felbolydult, hiszen az angolszász popkultúrában időközben is lappangott az évtizedek óta létező Bowie-felhajtás (igaz, Magyarországon soha nem tört át igazán széles körben a Vasfüggönytől keletre nyilván kevésbé közérthető mester). A tíz évig visszavonultan öregecskedő, nyilván az életet élvező Bowie-nak tulajdonképpen kerek, sokszínű, lezártnak mondható életműve volt – mégis, most úgy érezte, összegyűlt elég közölnivalója, amit meg kell osztani a nagyvilággal. Ez csak a pénzért vagy éppen megszokásból újra összeálló, önismétlő bandák vagy épp régi slágereikkel újra haknizó előadók esetében könnyű recept – Bowie esetében viszont nem az. David Bowie mögött ugyanis olyan életmű áll, ami folyamatos megújulást, valami újnak a prezentálását követeli meg a legendás előadótól. Mint minden nagy (pop)művésznek, neki is korszakai voltak. Rajongói, no meg finnyás kritikusai kész elméletekkel álltak elő, melyik időszakát kellene (és melyiket ne) újrafelfedeznie, vagy miképp kellene valami újszerűt letennie az egyébként valódi újdonságot kitalálni már nem képes popkultúra asztalára.
A The Next Day album ezért (is) elsősorban a Bowie-életmű és a poptörténet ismerőinek, a rajongóknak és a kritikusoknak szól. Hiába keresünk rajta kényszerűen korszerű hangzást – szerencsére jobb ízlése van annál Bowie-nak. Az új lemez (Bowie huszonnegyedik albuma!) zeneileg mintha egy besztof lenne különböző időszakainak hangzásából, hangulataiból, dalformáiból. Hatvanas évekbeli beat; hetvenes évekre hajazó, itt-ott keménykedő glamrock; nyolcvanas évekbeli funk és romantikus újhullám; és végül kevéske utalás a kilencvenes évekbeli elektronikus kalandozásokra. Az egy esetben sem túlnyújtott 14 dal eklektikus stíluskavalkádja gyorsan követi egymást a lemezen. Bowie nem keresett újszerű megoldásokat: saját stiláris fejlődésének állomásait járta végig újra. A nem kicsit nosztalgikus pálya-visszatekintésre utal az albumborító is, ami egyszerűen Bowie leghíresebb – és talán legjobb – lemeze, a ’77-es Heroes borítójának egyszerű átfazonírozása.
Bár a The Next Day első megjelent dala, a Where Are We Now? egy egyszerre enervált és megrendítő, lassú nosztalgiadal az ifjúság korszakába visszavágyó öregségről, a The Next Day jobbára meglepően gyors és harapós számokból áll. Igaz, akár zúz, akár mereng Bowie, alig van olyan dal, amin a halál ne kerülne elő témaként.
Nézzük csak sorra: a nyitó dal, a The Next Day menetelő, tökös, kicsit Rolling Stones-ra hajazó, rockdiszkós induló. „Here I am / not quite dying” (Itt vagyok, / nem épp haldokolva) – közli Bowie, miközben a dal szövege modern danse macabre, szürreális haláltánc partra vetett papírmasé divatmodellekről, férfiaknak öltözött nőkről és elhülyült, csaholó tömegekről. A Dirty Boys töredezett, szétcsúszott kocsmadal, Kurt Weill és Tom Waits hatásokkal, bowie-s szaxofonnal. A The Stars (Are Out Tonight) nyolcvanas évekbeli hangzással, romantikus attitűddel megszólaló dal a sztárokról, akiktől soha nem tudunk megszabadulni, de akikre szükségünk is van. A dal klipjét Bowie bizarr ízléséről ismert régi művésztársa, Floria Sigismondi rendezte: benne a régi bohém énjével rémálomszerű körülmények között szembesül a jóléti unalomban élő nyugdíjas énekes.
A Love Is Lost szintén a nyolcvanas éveket idéző, középtempós, reszelős, orgonás panaszkodás a halandóságról, a biztos és unalmas időskorból visszavágyva az izgalmas, bizonytalan ifjúságba. A Where Are We Now? szorongató merengés a múltról és az annak árnyékaként működő jelenről, a régről ismert Berlinről, amelyben a művész „halottat sétáltat”. A Valentine’s Day sötéten kavargó ifjúi, kamaszos érzelmeket jelenít meg, romantikus Bowie-popzenébe csomagolva. Nagy váltás ezután az If You Can See Me: experimentális free jazz, jazzrock, odacsapós drumandbass őrület a kilencvenes évekbeli Bowie-t idézve. Az I’d Rather Be High keleties elszállás, pszichedélia a Beatles ezüstkora nyomán. A Boss of Me középtempós, beindulós, atmoszférikus szerelmes dal egy nő varázsáról; míg a Bowie örök űrtémáját újra előszedő Dancing Out in Space játékos, popos retró rockdiszkó. A How Does the Grass Grow? zakatoló, karcos, feszült garázsrock; ezt a (You Will) Set the World On Fire, egy még karcosabb, riffelős, lecsupaszított klasszikus rockszám követi, ami az elmúlt közel fél évszázadban bármikor megszülethetett volna.
A lemez vége felé közeledve elfogy a lendület, előtör a melankólia: a You Feel So Lonely You Could Die-nak már a címéből (Olyan magányosnak érzed magad, hogy meg tudnál halni) is következik, hogy nem egy vidám party rock slágert fogunk hallani; és igen, ez egy lassan építkező, sötéten panaszkodó, önemésztő, depresszív ballada. A The Next Day-t végül a Heat, egy rejtélyes, szuggesztív ambient darab zárja lassan tornyosuló hang- és zajfüggönyeivel, világvégét és rossz álmokat idéző dalszövegével, Bowie kísértetiesen lebegő hangjával. David Bowie, a pop kaméleonja még egyszer visszatért – hogy végleg elbúcsúzzon?
