Kaméleon visszanéz – David Bowie új lemeze

Hatvanhatodik születésnapján adott művészi életjelet magáról a legalább hatvanhat arcú David Bowie. Tíz év kihagyás új dal, új lemez: The Next Day!

A The Next Day album ezért (is) elsősorban a Bowie-életmű és a poptörténet ismerőinek, a rajongóknak és a kritikusoknak szól. Hiába keresünk rajta kényszerűen korszerű hangzást – szerencsére jobb ízlése van annál Bowie-nak. Az új lemez (Bowie huszonnegyedik albuma!) zeneileg mintha egy besztof lenne különböző időszakainak hangzásából, hangulataiból, dalformáiból. Hatvanas évekbeli beat; hetvenes évekre hajazó, itt-ott keménykedő glamrock; nyolcvanas évekbeli funk és romantikus újhullám; és végül kevéske utalás a kilencvenes évekbeli elektronikus kalandozásokra. Az egy esetben sem túlnyújtott 14 dal eklektikus stíluskavalkádja gyorsan követi egymást a lemezen. Bowie nem keresett újszerű megoldásokat: saját stiláris fejlődésének állomásait járta végig újra. A nem kicsit nosztalgikus pálya-visszatekintésre utal az albumborító is, ami egyszerűen Bowie leghíresebb – és talán legjobb – lemeze, a ’77-es Heroes borítójának egyszerű átfazonírozása.

Bár a The Next Day első megjelent dala, a Where Are We Now? egy egyszerre enervált és megrendítő, lassú nosztalgiadal az ifjúság korszakába visszavágyó öregségről, a The Next Day jobbára meglepően gyors és harapós számokból áll. Igaz, akár zúz, akár mereng Bowie, alig van olyan dal, amin a halál ne kerülne elő témaként.

Nézzük csak sorra: a nyitó dal, a The Next Day menetelő, tökös, kicsit Rolling Stones-ra hajazó, rockdiszkós induló. „Here I am / not quite dying” (Itt vagyok, / nem épp haldokolva) – közli Bowie, miközben a dal szövege modern danse macabre, szürreális haláltánc partra vetett papírmasé divatmodellekről, férfiaknak öltözött nőkről és elhülyült, csaholó tömegekről. A Dirty Boys töredezett, szétcsúszott kocsmadal, Kurt Weill és Tom Waits hatásokkal, bowie-s szaxofonnal. A The Stars (Are Out Tonight) nyolcvanas évekbeli hangzással, romantikus attitűddel megszólaló dal a sztárokról, akiktől soha nem tudunk megszabadulni, de akikre szükségünk is van. A dal klipjét Bowie bizarr ízléséről ismert régi művésztársa, Floria Sigismondi rendezte: benne a régi bohém énjével rémálomszerű körülmények között szembesül a jóléti unalomban élő nyugdíjas énekes.

A Love Is Lost szintén a nyolcvanas éveket idéző, középtempós, reszelős, orgonás panaszkodás a halandóságról, a biztos és unalmas időskorból visszavágyva az izgalmas, bizonytalan ifjúságba. A Where Are We Now? szorongató merengés a múltról és az annak árnyékaként működő jelenről, a régről ismert Berlinről, amelyben a művész „halottat sétáltat”. A Valentine’s Day sötéten kavargó ifjúi, kamaszos érzelmeket jelenít meg, romantikus Bowie-popzenébe csomagolva. Nagy váltás ezután az If You Can See Me: experimentális free jazz, jazzrock, odacsapós drumandbass őrület a kilencvenes évekbeli Bowie-t idézve. Az I’d Rather Be High keleties elszállás, pszichedélia a Beatles ezüstkora nyomán. A Boss of Me középtempós, beindulós, atmoszférikus szerelmes dal egy nő varázsáról; míg a Bowie örök űrtémáját újra előszedő Dancing Out in Space játékos, popos retró rockdiszkó. A How Does the Grass Grow? zakatoló, karcos, feszült garázsrock; ezt a (You Will) Set the World On Fire, egy még karcosabb, riffelős, lecsupaszított klasszikus rockszám követi, ami az elmúlt közel fél évszázadban bármikor megszülethetett volna.

A lemez vége felé közeledve elfogy a lendület, előtör a melankólia: a You Feel So Lonely You Could Die-nak már a címéből (Olyan magányosnak érzed magad, hogy meg tudnál halni) is következik, hogy nem egy vidám party rock slágert fogunk hallani; és igen, ez egy lassan építkező, sötéten panaszkodó, önemésztő, depresszív ballada. A The Next Day-t végül a Heat, egy rejtélyes, szuggesztív ambient darab zárja lassan tornyosuló hang- és zajfüggönyeivel, világvégét és rossz álmokat idéző dalszövegével, Bowie kísértetiesen lebegő hangjával. David Bowie, a pop kaméleonja még egyszer visszatért – hogy végleg elbúcsúzzon?