Uecker a Szépművészetiben: szögekkel válaszolt Pilinszkynek

A kortárs művészet megannyi blöffje és álságos csúsztatása között Günther Ueckernek el lehet hinni, hogy amit mond, az úgy is van. Egy hiteles alkotó kamarakiállítása a Szépművészetiben.

Az 1920-as és 30-as évek szülöttei a második világháború utáni művészet minden területén meghatározó jelentőségűek mind a mai napig. Ők a Nagy Generáció, a képzőművészet doyenjei, akik közül sajnos egyre kevesebben vannak közöttünk. Itthon a „fényes szelek nemzedéke” volt az, amely a Vasfüggöny által kettészakított Európa művészeti életében a spontán indulatokból merítő gesztusfestészettel, a foltfestéssel (tasizmussal), majd a gondolatot, ötletet elsődlegesnek tekintő konceptualizmussal, továbbá a többféle – így az előadó-művészetek irányába is – terjeszkedő performance-művészettel jelentkezett. Az események központjában, Németországban Günther Uecker szinte minden barátja korszak- és stílusalkotó műveket hozott létre.

Az egykori NDK-s menekült művész egy rendkívül pezsgő művészeti élet kellős közepén állt. Uecker műveire éppen úgy hatott a nyitott, befejezetlen művek létjogosultságát hirdető informel („forma nélküli”) irányzata, mint a performance-művészet, ráadásul „első kézből”:  Uecker rövid időre barátságot kötött a háború utáni Európa képzőművészetének egyik meghatározó alakjával, Yves Kleinnel is. (A francia képzőművész 1962-es Ugrás az ürességbe című munkáját tartják számon a világ első performance-aként.) A hatvanas években Uecker a nagy hatású, már a kezdettől világhírnévre törő, avantgárd ZERO csoporthoz is csatlakozott, amely a tasizmussal szemben egy „új művészet” megteremtését tűzte ki célul.

Lakonikusan jegyezhetjük meg: talán ez volt az utolsó, valóban „új” művészet. A kortárs képzőművészeti kiállításokat látogatván ugyanis észlelhetjük: a képzőművészet is „retrózik”, a galériákban sokszor az 1970-ig létrejött korábbi ötletek, irányok ismétlései vannak jelen. Épp ezért kivételes esemény, amikor egy olyan autentikus művész tárlata látható Budapesten, mint Günther Ueckeré.

A jelenlegi kamarakiállításnál számos körülmény rontja a befogadást. Miközben üdvözölni kell azt a törekvést, hogy a Szépművészeti Múzeum úgymond a „tematikus gettóból” kitörve kortárs művészeti anyag befogadására és kiállítására is vállalkozik, az emberben csalódást kelt, hogy valójában egy kisebb kiállítóterem felére korlátozzák azt a teret, ahol a műveket kiállítják. A félreértések elkerülése végett: nem a kiállított művek számát keveselljük. Még akkor sem, ha Uecker esetében éppenséggel nem kellene spórolni a képek mennyiségével, lévén gigantikus installációk mesteréről van szó.

Uecker sokszor a helyszínen is képes úgymond „rögtönözni”. Svájcban például egy egész domboldalt terített be „Álló kövekkel”, azaz díszletként és akrobatikai eszközként is használt fa, kötél és kő felhasználásával készített landart installációkat. De álmodott már újra határállomást, színpadi díszletet, elhagyott szovjet barakkokat is. Ott van tehát a Városliget, itt van Uecker: hajrá! (Volt már kortárs szoborkiállítás a Szépművészeti szervezésében a Városligetben, a tavasz közeledvén szívesen csüngenénk gyerekekkel egy hatalmas „Álló kő” kötélhintáján.)

Legyünk azonban igazságosak: ne azon keseregjünk, ami nincs, hanem azt nézzük, ami van. A kiállítás anyaga, bár szűk keresztmetszet, mégis viszonylag teljesnek mondható. Megjelennek a közismert szöges képek és installációk. Két nagyobb installáció részlete is kikerült, vannak példák a korai tasiszta korszakból, csakúgy mint az Yves Klein hatása alatt készült figurális művekből. Látunk a Reichstag imaterméhez készült sorozat egyik korai előtanulmányának számító darabból egyet, illetve a szintén híres „Csernobili sorozat” hamuval festett alkotásainak egyikét. Jelen van egy installáció erejéig Uecker, a „land artist” és a sarokban egy op-art gépezet is megbújik a bejárati ajtószárnyak részbeni takarásában.

A művek kapcsán az embernek egy régi, szintén német művészeti fogalom motoszkál a fejében: a Gesamtkunstwerk, az összművészet. Ritmus, dallam, vers, költészet, filozófia, képzőművészet: ezek mind jelen vannak ezen a „plakátmagányra” kárhoztatott, többre hivatott kiállításon.

És ezzel elérkeztünk a probléma lényegéhez: Uecker ugyanis többet érdemel. Mondjuk a Műcsarnokot. Vagy a Ludwigot. Persze az a léptékváltás megkívánja azt is, hogy Uecker műveiből többet, nagyobbakat, drágábbakat hozzanak el. Ez a kiállítás azonban szemmel láthatóan két kiállítási „atombomba” közötti átmenet, áthidalás szerepét tölti be. A nemrég lebontott megasiker, a Cézanne-tárlat után és a várhatóan újra százezres látogatósereget vonzó közelgő Schiele-kiállítás közötti pihenőhónapok vendége Günther Uecker a Szépművészetiben.

Átmeneti kamaratárlat ide vagy oda: az, hogy egy monumentális képeket festő művész műveit ne lehessen kellő távolságból megnézni, mert vagy feldöntünk egy installációt, vagy már neki is mentünk háttal a szemközti falnak, az sehogy sem járja. Nem járja, hogy a vetítések nincsenek egymástól elkülönítve, illetve követhetetlen, mi megy éppen. A vetítések, filmes anyagok nincsenek interaktívvá téve, ami manapság már inkább elvárás, semmint kurátori gesztus. Nem járja, hogy még ezek a valójában tévés, ismeretterjesztő vetítések is folyton akadoznak, a feliratok hol hiányoznak, hol kikerülnek.

Ha a tavalyi Ludwig Múzeum-beli Megyik-kiállítás kapcsán az volt a kritikai felvetés, hogy a „kevesebb több”, akkor itt az, hogy van egy olyan alsó határ is, ami alá nem szabad menni akkor, ha monumentális gondolatokat megfogalmazó installációművészről van szó. A Günther Uecker egyik főművének számító, a berlini Reichstag-beli imaterem egymaga jóformán akkora, mint az itt, a 74 éves művész teljes életművének keresztmetszetét bemutatni szándékozó tárlat kiállítótere. A Reichstagban 5 képből álló kompozíciót láthatunk, itt ennek legalább a háromszorosa van bezsúfolva, nem beszélve arról, hogy a tér közepét hatalmas installációk nem kevésbé méretes elemeinek adták át.

Uecker művészete mindezen gondok ellenére kétségkívül megérdemli, hogy − a kiállítás rendezésével szembeni ellenérzéseinket is felfüggesztve − mindenképp ellátogassunk a tárlatra. Egy olyan korban, ahol a metafizikai, az emberi létre vonatkozó filozófiai és művészeti kérdéseket a mainstream gondolkodás úgy kerülgeti, mint macska a forró kását, felemelő és felszabadító érzés látni egy művészt, aki – mintegy a heideggeri tanítást megfogadva − valóban bátran felteszi a létre vonatkozó alapvető kérdéseinket.

Ismeretlenül is referál Pilinszky János Négysorosára. („Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek ”) Uecker művészetében a maguk fizikai valójában jelennek meg alvó szegek a jéghideg, kékesszürke festékkel fixált homokban.  Az ács Jézus golgotai szögeinek meditatív gondolata különösen illik a nagyböjti időszak önvizsgálatához is. Uecker elég bátor ahhoz, hogy ezekre a mindenkor aktuális kérdésekre kifejezetten metafizikai, egyértelmű, mégis elvont és elgondolkodtató válaszokat adjon.

A kortárs művészet megannyi blöffje és álságos csúsztatása között Ueckernek el lehet hinni, hogy amit mond, az úgy is van. Hiteles ember, hiteles művész és hiteles gondolkodó. Értjük és megértjük műveit, és nem kell sok idő, hogy ezek a munkák mintegy „beszippantsanak” magukba, monokróm, látszólag barátságtalan világukban saját magunkról, helyünkről, létünkről, a létről elmélkedjünk. „Ma ontják véremet.” Vagy: „Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.”

(Képpé formált anyag: Günther Uecker kamaratárlata a Szépművészeti Múzeum Dór Csarnokában. Látogatható: március 10-ig)