Franciák és vígjátékok előnyben!

A hét mozibemutatói között egy leporolt Jurassic Park és egy nyomasztó háborús dráma is van, de a kánikulában talán mindenkit jobban lázba hoznak a vígjátékok.

Jurassic Park 3D

Steven Spielberg 1993-ban uralta a filmvilágot: előbb három Oscart nyert a Jurassic Park trükkjeiért, és egy ideig filmje birtokolta a minden idők legnagyobb bevételt elért mozija címet, utóbb meg még hét Oscart nyert a Schindler listájával. A Jurassic Park ugyan mára megfakult, de húsz évvel ezelőtt nemcsak a fentebb említettek miatt volt korszakos darab. Egyszer s mindenkorra száműzte a trükkfilmek világából a stop motiont, és végleg bevezette a köztudatba a CGI-t. Utóbbit a báb- és makettkészítés mestere, Ray Harryhausen, valamint a stop trükk guruja, Michael Lantieri bánta is meg nem is, de azt pontosan tudták, hogy tudásuk hirtelen olyanná vált, mint a filmbeli dinoszauruszok. Hogy a Jurassic Park 3D-ben mit fog mondani a nézőknek, az legalább akkora kérdés, mint hogy a jelenlegi fiataloknak jelent-e bármit az egykori remek franchise. Akárhogy is, nemcsak a dínók miatt nosztalgikus időutazás a ’93-as Spielberg-film újranézése mozikban, s ezt mondom, függetlenül a hozzábiggyesztett 3D-től.

A nagy nap

Bár egy ideje Robert de Niro filmszereplése nem akkora hír, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt, de azért a nagy filmdömpingből illő kiemelni egy-egy újabb felbukkanását. A nagy nap alapján úgy tűnik, de Niro folytatja a Napos oldalban sikeresen megkezdett, az öregedéssel és családdal kapcsolatos komikus esszéit, ráadásul most játszópajtásnak olyan ragyogó művészeket kapott, mint Diane Keaton, Susan Sarandon, Robin Williams, a fiatalabb generációból pedig Amanda Seyfried, Katherine Heigl. A romantikus vígjáték keretét a jól bevált esküvői kulissza adja: a sztori szerint nevelt fiuk házassága miatt egy rég elvált házaspár (de Niro és Keaton) eljátssza a szerető szülőket a vallásos, vér szerinti anya feltűnése miatt, de ahogy az lenni szokott egy hollywoodi lagziban, nemcsak ez okoz humoros helyzetkomikumokat A nagy napban.

Hogyan nevezzelek?

Elcsépelt közhely, hogy a franciák a vígjátékokban s különösképpen a romantikus darabokban mozognak otthonosan. Miután manapság szinte már válogatás nélkül érkeznek a magyar mozikba is a gall tömegtermékek, a bizalmunk nem teljesen alaptalanul ingott meg a tézisben, de szerencsére a Hogyan nevezzelek? esetében nem kell csalódnunk – magas színvonalú, élvezetes szórakozás vár ránk. Matthieu Delaporte saját színdarabját vitte filmre (a társrendező Alexandre de La Patellière közreműködésével), s a végeredmény sokban emlékeztet Polanski hasonló ívású (színházból adaptált) Az öldöklés istene című mozijára. Itt egy baráti társaság ártatlan vacsoráján gurul el a gyógyszer, s egyikük születendő gyerekének névadása indít el régi sebeket feltépő lavinákat. A Hogyan nevezzelek? friss és humoros formában szembesít korlátainkkal és az emberi gyarlósággal, és a feszesen megírt dialógusok mellett a színészi teljesítmények emelik magas színvonalúvá a produkciót. Az összesen öt César-díjra jelölt Hogyan nevezzelek? a legjobb női és férfi mellékszereplő díját nyerte el: próbáljuk meg kitalálni, hogy kik voltak a legjobbak a baráti társaságból!

Camille

A héten mindjárt két francia vígjáték keresi nézőit, igaz, a Camille esetében nem mindig biztos, hogy vígjátékról beszélünk, és a romantikus szál is meglehetősen keserédes. A történet alaphelyzete szerint egy negyvenes nő egyszer csak kap egy esélyt, hogy ismét 16 éves legyen, s válaszút elé kerül, hogy éppen válással záruló házasságának elejét vegye-e azzal, hogy elzárkózik a násszal végződő gimis szerelemtől. A mi lett volna, ha típusú történetek ugyan mindenkor népszerűek, de az utóbbi időben a nézők mintha kezdtek volna belefáradni a csak vásznon megvalósítható újrakezdésekbe. A Camille esetében azonban sokkal idegesítőbb, hogy a rendező-forgatókönyvíró-főszereplő Noémie Lvovsky úgy érezte, az a legjobb, ha ő maga játssza 16 éves énjét is. Miután pedig a negyvenes hölgy negyvenesnek is látszik, döntse el ki-ki maga, hogy elfogadja-e a filmi valóságot, s Lvovskyt cserfes tininek a gimisek között. Fesztiválberkekben ez a felállás működött, Cannes-ban a Camille forgatókönyvét díjazták, Locarnóban közönségdíjat nyert a produkció, s ez azért nem rossz ajánlólevél. Emellett a franciáknál is libling volt a mozi, nem kevesebb, mint 13 César-díjra is jelölték a Camille-t, igaz, a film számára ez egy szerencsétlen szám volt, miután végül egyetlen díjat sem kapott meg a szakajtónyi nominációból.

Lore

Agnieszka Holland Oscar-díjra jelölt A város alatt című alkotása után gyors egymásutánban ismét a magyar mozikba kerül egy, a második világháborúról szóló dráma. Ám míg a remek lengyel rendezőnő megtörtént eseményeket dolgozott fel, addig az ausztrál Cate Shortland Rachel Seiffert regényét adaptálta vászonra, s benne nem is a háborúra, hanem annak utóhatásaira koncentrált. Történetében azt igyekszik feldolgozni, hogy miképp szembesül a valósággal és a hamis ideológiával egy náci családban felcseperedő lány a világégést követően. Lore kistestvéreivel indul gyalog egy több száz kilométeres útra hamburgi nagyanyjához, s ez a Canossa csak egy zsidó fiú segítségével sikerülhet. Az út során morális dilemmák sorával kell megbirkóznia, s egy olyan belső utazás kivetülésének lehetünk szemtanúi, amelyben csak fájdalom, bánat és borzalom lehet az utazó(k) osztályrésze. A Lore nagy nyereménye a címszereplő Saskia Rosendahl visszafogottságában remek teljesítménye, aki minimalista játékával, és jelenlétével jobban kifejezi az elfojtott feszültségeket és indulatokat, mint a lírainak szánt természeti szimbólumok. A Lore-ból ezen túl azért nem hiányozhat a témától elválaszthatatlan kegyetlenség és brutalitás, amivel végképp és visszavonhatatlanul végtelenül nyomasztóvá válik. Berlinben készült interjúnk a főszereplő Saskia Rosendahllal itt olvasható.