– Sokszor kiemelik a költészetével kapcsolatban a békességet és a derűt. Mit gondol, honnan származik ez az alaphangulat?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Talán a gyerekkoromból. Szerencsém volt a szülőfalummal, Somberekkel. Német falu volt, de laktak a környéken sokacok – német és szerb iskola is volt a faluban – és persze magyarok, később a betelepített bukovinai székelyek is. A Benes-dekrétumok nyomán pedig jöttek a felvidékiek, nekik is helyet kellett szorítani. A történelem viharai ellenére is viszonylagos békében, összetartásban éltünk. Ez 1956-ban látszott meg leginkább. Mi, gyerekek persze pofoztuk egymást időnként, de hamar összeszoktunk. Nekem magyartanulás szempontjából fontos volt ez a közeg. Az első versemet iskolás koromban már magyarul írtam. Utólag nehéz megmondani, hogy miért magyarul, hiszen tízéves koromig csak németül beszéltem. Amikor bekerültem Pécsre a ciszterciták gimnáziumába, pap-költő tanárom, Ágoston Julián – aki első verseimet később elküldte Rónay Györgynek – fölém hajolt, ahogy ültem a padban, és csak annyit kérdezett – megdöbbenésemre – nagyon szelíden: „Édes jó fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?” Ez utólag persze érthető számomra, hisz akkor együtt használtam a felvidéki, a bukovinai székely és más magyar tájnyelv fordulatait.
