Ikeranya feladott valamit a feminista elveiből

Az idei Könyvhét egyik legérdekesebb kötete Kiss Noémi Ikeranya című könyve, amelyben szerző saját terhességének, a szülésnek és az ikergyermekekkel töltött első évnek a történetét meséli el.

− Eddigi könyveid központi témája volt az utazás. Folyamatosan úton voltál. Bejártad Erdélyt, Bukovinát, Ukrajnát, hosszabb ideig éltél Németországban, és minden idegen tájat, határátlépést rögzítettél írásaidban. Ikeranya című új könyvedben szakítasz ezzel a hagyománnyal.
− Az Ikeranya is az utazásról szól, de egészen másként, mint az eddigi kötetek. Korábban, ha elutaztam valahova és írtam róla egy történetet, én többnyire kimaradtam abból, vagy a perifériára kerültem. A személyes érintettség nem volt biológiai, testi. Közvetítő szerepem volt csupán. Most nem én választottam a témát, hanem történt velem valami, amit megpróbáltam rögzíteni. Egy testi, hormonális utazás története ez a könyv, aminek a szakrális része mégis (várakozáson felül) lényegesen erősebb, mint elutaznia valahová és beszámolni a látottakról. Ez sokkal katartikusabb könyv lett, mint a korábbiak.

− Honnan jött az ötlet, hogy megírd a saját történeted?
− Az Irodalmi Centrifugára kezdtem el rövid bejegyzéseket írni az anyaságról. Gordon Agáta, az oldal szerkesztője találta ki az Ikeranyát összefoglaló címnek. De kezdetben nem is személyes történetekkel, hanem a születés körüli problémákkal foglalkoztam: koraszülött csecsemők, beteg gyermekek, örökbefogadás, Dévény-módszer. Később lett egy önálló blogom, amit a Bezzeganya.hu fogadott be. A szövegek aztán lassan elindultak személyes irányba. Ez adta az ötletet. De nem a blogot akartam könyvben kiadni, hiszen annak nincs szépirodalmi formája. A kötetben olyan novellák szerepelnek, amelyek sosem jelentek meg a Bezzeganyán. Egy online bejegyzés naprakész, olyan, mint egy napló, a könyv viszont egészen más jellegű: szakrálisabb, intimebb. Bár a naplóformát megőriztem: a fogantatástól az első év végéig követem az eseményeket. Anya és gyermekei beszélnek benne az érzéseikről.

− A blog és a könyv is elsősorban a sokszor kibeszéletlen problémákra koncentrál. Szándékosan kerültek középpontba a tabuként kezelt témák?
− A szülés és a születés problémás, fájdalmas, kibeszéletlen dolog még ma is. Az anyától elvárják, hogy életet adjon egy gyönyörű, rózsaszín bőrű babának, de a saját testét túlzottan már ne vigye bele a szülésbe. Én ezért szerettem volna csak a problémákról beszélni – erre való az irodalom, hiszen a próza is lehet dráma. Úgy láttam, a kismamák, fiatal anyák tökéletesen el vannak bizonytalanodva, tele gondokkal, árvák és segítségre szorulnak. A tanácsadó könyvek ráadásul a legtöbbször csak tetézik a bajt, nyomasztó elvárásokat támasztatva. Az anyaság valódi történeteit a társadalom tabuként kezeli. A Bezzeganyán a szerkesztők megpróbálnak azokkal a témákkal foglalkozni, amelyekről máshol egyáltalán nem esik szó, mégis a leginkább érinthetik az anyákat. A kisgyerekkel otthon lévő nők körül bezárul a világ, ha néha van idejük olvasni vagy internetezni, akkor egy időre kiszabadulhatnak ebből a bezártságból, és kibeszélhetik a problémáikat. Nagyon népszerű a blog, egy-egy bejegyzésre akár több száz komment is érkezhet. Egy író ennél többet nem is kívánhat.

− A könyv is a kibeszélés szándékával született?
− Szerettem volna fogódzót adni, segíteni. Amikor gondjaid vannak, nagyon jól jön, ha egy külső nézőpontból tekinthetsz azokra. Igyekeztem elérni, hogy mindenki úgy olvassa ezt a könyvet, hogy közben látja magát kívülről mint anya. Ez önterápia. Szerintem azok a könyvek, amik valamilyen tabut vagy traumát járnak körül, bizonyos értelemben felszabadítóan hatnak az olvasóra. Elsőre persze nyomasztó a fájdalmak felelevenítése, de végül sikerülhet eltávolítani és bizonyos távolságból nézni a problémákat. Bízom benne, hogy a blog közönségéből sokan elolvassák majd a könyvet is, és így a kortárs irodalom is közelebb kerülhet az olvasókhoz.

− A novellákból egy rendkívül nehéz időszak, sokszor komor képe rajzolódik ki előttünk. Ennyire nyomasztó volt ez a periódus a valóságban is, vagy ez az elbeszélés módjának köszönhetően tűnik annak?
− Nem akartam szomorú könyvet írni, bár valószínűleg nem lett túl vidám az Ikeranya. Az első év valóban megrázó. Nagyon nehéz volt, elveszettnek éreztem magam, ugyanakkor ez volt a leginspirálóbb időszakom is. Szenvedélyesen írtam, sokszor négykézláb a fáradtságtól. Megpróbáltam kívülre helyezni magam, és rálátni a saját történetemre. Folyamatosan születtek a szövegek a terhesség alatt és a szülés után. Ezek a legszemélyesebb írásaim, az anyasággal rengeteget változott a világszemléletem. Nem is annyira könyv, inkább a sorsszerűség miatt: nagyon zárt, izolált intézményekbe jutottam el. Olyan periférikus, tabuként kezelt helyekre, melyek emberileg rendkívül megviseltek, íróként pedig nagyon intenzív élmény jelentettek: mesterséges megtermékenyítés, kórház, koraszülött osztály, fertőző osztály.

− Eddigi munkásságodat elméletben és gyakorlatban is meghatározta a feminizmus. Változott ez az új könyv, illetve az átélt élmények hatására?
− Feladtam valamit a feminista elveimből. Ez a könyv most nem erről szól, és pláne nem egy ideológiáról. Született egy fiam és egy lányom, és hiába próbálnám meg úgy nevelni őket, hogy ne erőltessem rájuk a nemi sztereotípiákat, a nemek genetikailag is kódolva vannak. Egyértelműen látszik, hogyan kezd el a fiú fiúként viselkedni, a lány pedig lányként. Erre rakódnak majd rá a társadalmi sztereotípiák. Ha írnom kéne még egy könyvet ebben a témában, az valószínűleg arról szólna, hogy anyaként ugyanúgy éled tovább az életed, mégis rengeteg minden megváltozik, mert már a gyerek szemszögéből is nézed a világot.
Egy nő egyébként vagy anya vagy prostituált lehet a klasszikus sztereotípiák szerint. Nőként vagy az anyaságot írod meg, vagy pedig a testi történéseidet. Ettől nem szabadulhat a női irodalom. Minden más, az intellektuális, politikus, reprezentatív írás a férfiak előjoga. Ez ugyanakkor már nem sokáig tartható, mert a világ gyorsan változik. De tradicionálisan ez a felosztás. A férfi a gondolkodó és cselekvő, ezért a nőnek a testéből, az érzéki dolgokból kell felépítenie magát, ez hat az írásra. Ez egyelőre még rám is igaz, de lehet, hogy a következő években már egész mással fogok foglalkozni.

− A női szerzők antológiájával kapcsolatban egyszer azt nyilatkoztad, hogy „Kész: a magyar irodalom levizsgázott demokráciából.” Valóban létjogosultságot nyert a női írás a magyar irodalomban?
− Forradalmi, ami az elmúlt tizenöt évben a magyar női irodalomban történt. Most a könyvhéten a Magvetőnél például a szerzők fele nő, és számos más kiadónál is ez a helyzet. Ebben a bestsellerektől a szépirodalomig minden benne van. Egyetemi oktatóként sok tanulmányi versenyre írt dolgozatot bíráltam, és a hallgatók közül is egyre többen foglalkoznak női irodalommal. A női téma már evidensen a porondon van, a társdalomban és a kultúrában egyaránt

− A legtöbb szöveged elbeszélője egyes szám első személyben avatja be az olvasót a legintimebb részletekbe is. Nem félsz tőle, hogy ezt az elbeszélőt veled, a valósággal azonosítják majd, és így túlságosan kiadod magad?
− Nem. Az irodalom nem az őszinteségről szól, hanem a fikció formáiról, arról, hogyan beszél egy anya, én ezt rögzítettem. Lehet, hogy szokatlanul őszintének tűnnek ezek a szövegek, ugyanakkor én ezt irodalmi játékként fogom fel. Rengeteg gyűjtésem épült a korábbi szövegekbe, nagy részük nem is az én személyes történetemen alapult, de az egyes szám első személyt nagyon szeretem mint irodalmi eszközt. Sokan ezt készpénznek veszik, még ha esetleg egy novellát egy férfi beszél is el, mint korábban a Trans című kötetemnél. Mégse félek attól, hogy elmosódnak a határok, mert tisztában vagyok vele, hogy mi a valóság és mi a fikció.
Az, hogy látszólag ennyire kiadom magam, inkább provokáció vagy lázadás. Az önálló hang nekem az irodalom evidenciája. Akkor írok könyvet, ha van olyan mondanivalóm, ami másként szól. Sokan mondták, hogy nem vagyok benne a magyar irodalmi hagyományban, mert a nők nem így beszélnek, és ezért itthon nem fogom megtalálni a közönségemet. De én azért írom a könyveimet, mert én éppen a magyar társadalomról és a magyar nőkről akarok szólni. Az Ikeranyát magyar nőknek írtam.

Kritika Kiss Noémi kötetéről, az Ikeranyáról itt olvasható!