Superman visszatér: így tesz rendet a galaktikus kiscserkész

Az acélember látványos jelenetekben nem szűkölködő nyári film, azonban sajnos sok szempontból be nem teljesült ígéret maradt Superman visszatérése.

– Na, az van, Superman, hogy meg kellene mentened a Földet. Szóval tudjuk, hogy mi emberek nem voltunk eddig túl rendesek veled, meg hogy azok, akikkel szemben meg kéne védened bennünket, az egyedüli rokonaid az egész univerzumban, de azért nem kéne minden apróságon fennakadni.

–Hát, nem is tudom

– De most komolyan, számítunk rád!

– Na, jó, legyen.

A fenti párbeszéd szerencsére nem hangzik el az Acélember című filmben, mely a klasszikus képregényhérosz mítoszával kapcsolatos ráncfelvarrásra vállalkozik, ugyanakkor sajnálatos módon nincs igazán többről szó, mint egy hasonlóképpen cizellált, drámai konfliktus mozgóképes kibontásáról 143 percben. Vagyis a nagy kérdés az: öt egész percnél vajon többet gondolkodik-e a Föld legerősebb élőlénye a harminchárom éve (beszédes szám!) lakhelyének számító bolygó megmentésén, azok után, hogy kisiskolás korától kezdve folyton csak zrikálták az emberek, és ezért még egy rendes bejelentett munkahelyet sem sikerült felmutatnia fiatal férfikorba lépve?

Ez a kissé leegyszerűsített alapképlet mindenképpen csalódást okoz azoknak – magamat ide sorolom –, akik az utóbbi évek képregényfilmes trendjének ismeretében valami olyan hozzáadott értéket vártak a filmtől, aminek köszönhetően esetleg új árnyalattal gazdagodhat az űrből érkezett szuperhős nem éppen összetett figurája. Erre a jótékony, a karakter személyiségét a korábbi filmes adaptációkhoz képest rétegező és elmélyítő beavatkozásra elvileg a producerként, és a forgatókönyvet jegyző egyik íróként is feltűnő Christopher Nolan neve garanciát jelenthetett volna.

Ilyen volt

Forrás: InterCom

És a kezdet még egészen biztató is. A megérdemelt, és mondjuk úgy, naprakész látványvilág segítségével megidézett eredettörténet – hogyan került a pusztulásra ítélt Krypton bolygóról a Földre hősünk – viszonylag erős felütésnek mondható, de legalábbis alkalmas arra, hogy várakozásokat keltsen a nézőben. Nem is beszélve arról, hogy Russel Crowe egészen meggyőző Kal-El, vagyis Clark Kent, azaz Superman tragikus sorsú apjának, Jor-Elnek a szerepében, és nem kevésbé teljesít jól Kevin Costner az égi jövevényt befogadó földi pótapaként. Kár, hogy abból a feszültségből, amit ez a sajátos örökbefogadás rejthetne, szinte semmi sem tevődik át a filmvászonra.

Persze szinte biztosan akad majd olyan túlmozgásos elméjű bölcsész, aki diadalittasan rámutat a film kultúrtörténeti áthallásaira – az emberek közé küldött, azokat megmenteni szándékozó fiú és atyja például rögtön szemináriumi dolgozatként kínálja magát, de Jor-El is gyanúsan úgy téblábol ebben a kozmikus királydrámában, mint Hamlet atyjának szelleme –, ám ez azért önmagában csekélyke vigasz a kihagyott ziccerért cserébe.

Ilyen lett

Forrás: InterCom

A legnagyobb baj talán az ezzel a filmmel, hogy a címszereplőt nem sikerült élő karakterré varázsolni. Bár felvillan néhány epizód Superman gyermekéveiből és fiatalkorából, nem mondhatnánk, hogy hősünk bármiféle komoly lelki átalakuláson menne keresztül, vagy hogy a korábban már említett dilemma (az embereket válassza vagy a kryptoni földijeit) valóban komoly töréspont lenne az életében. Superman sajnos inkább emlékeztet arra a jóságos nagynénire, aki szomorú félmosollyal ugyan, de akkor is berakja a második tepsi csörögefánkot a sütőbe, ha a gondjára bízott rakoncátlan gyerekek az előző pillanatban próbálták meg felgyújtani lisztporos otthonkáját.

Sokat dobhatott volna a filmen, ha legalább az ellenfél, a főgonosz emlékezetes figura lenne, de a Földre új Kryptont álmodó, a sztálini humanizmus csillagösvényén járó Cézár-frizurás Zod tábornokról ez nem igazán mondható el. Küzdelme hősünkkel legkevésbé sem epikus, hacsak nem tekintjük annak azt a kocsmai szintű bunyót, amit nem letört nyakú sörösüveggel meg széklábakkal, hanem ledőlő felhőkarcolók között vívnak az érintettek. Merthogy a nagy leszámolás nagyjából így néz ki, és bármilyen látványos is ez a gigantikus méretű emberkedés, egy idő után ugyanannyira fárasztó.

Ha a tekintettel ölni lehetne... és esetben lehet is

Forrás: InterCom

Ellenpontozhatná ezt a nézőpróbáló erőfitogtatást némi irónia, de az szinte kimutathatatlan a filmben, és sajnos ezen Lois Lane, a felvágott nyelvű és talpraesett újságírónő figurája sem változtat. Azt meg nyilván nem a komikum forrásának szánták az alkotók, hogy az aprócska hölgy szinte a legkisebb megrendülés nélkül mászkál idegen civilizációk űrhajóiba, és a legnagyobb lelki nyugalommal dörrent oda az életében először markolt űrmordályból a kryptoni betolakodóknak.

Lehetne még kötekedni a filmmel kapcsolatban, de talán már ennyiből is kiderült: jó eséllyel csalódik az, aki a nagy nyári moziélményt várja Zack Snyder filmjétől. És azok sem örülhetnek, akik egy régi jó, kipróbált franchise diadalmas megújításának reményében vesznek jegyet a hosszát tekintve mindenképp nagyszabásúnak mondható mozira.

(Az acélember. Színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai fantasztikus akciófilm, 143 perc, 2013. Rendező: Zack Snyder. Forgalmazó: InterCom)